11. fejezet

AMANDA

Sosem értettem azokat az embereket, akik nem várták a szülinapjukat, és mindig teljesen kedvetlenül és reményvesztetten kelnek fel a nagy napon. Ha engem kérdeztek, a születésnapom az egyik a legjobb dolog az évben, és valószínűleg sokaknak őrültségnek hangzik, de imádom a szülinapokat. Bárki szülinapjáról legyen szó, teljesen felpörgök és izgatott vagyok, a sajátomról meg ne is beszéljünk. Ettől a tizennyolcadiktól viszont fogalmam sincs, mit várjak. Azt semmiképp sem, hogy a fiúk bárhonnan is tudomást szerezzenek a szülinapomról. Nem szerettem volna az orrukra kötni, mert egyrészt viszonylag bunkónak és kínosnak tartottam volna, ahogy egyszer csak előállok azzal, hogy „hééé, srácok, egyébként szülinapom van”, és amúgy sem vártam volna el tőlük semmilyen ajándékot. Ötletem sem volt viszont, hogy a családom és a barátaim hogyan köszöntenek majd fel. Eddig minden szülinapomat valami téliesített piknik keretében ünnepeltük (értsd a családi házunk nappalijában gyűltünk össze, tortát ettünk, beszélgettünk, minden ilyesmi. Az viszont konkrétan esélytelennek tűnt, hogy ezt idén is megcsinálják, mivel még mindig Liaméknél laktam, ráadásul most már az itt tartózkodásom célja is elkerülhetetlen volt, ezért két napja rendületlenül gyártottam a képeket a fiúkról. Először mindenkinek nagyon furcsa volt, látni kellett volna a fiúk fejét, ahogy mondjuk tegnap reggel beállítottam a reggelijük kellős közepén, és elkezdtem fényképezni. És volt pár olyan pillanat, amikor leginkább a halálba kívántak volna, láttam az arcukon. És igen, először én is nagyon kényelmetlenül éreztem magam, fogalmam sem volt, mikor lehet elkapni őket egy kép erejéig, és mikor nem. De aztán, ahogy az első pár kínos fotón túljutottunk, újra ráébredtem, mennyire imádom a fényképezést, és mostanra már egész jól belejöttem, és a fiúk sem rezzentek már össze minden kattanásra.  A mai napra tulajdonképpen semmi különöset nem terveztem, bár ugye nem én voltam az egyetlen, aki a napi programomban döntött. Ahhoz azonban, hogy bármihez is nekikezdhessek, először ki kellett volna kászálódnom az ágyból, ami, hiába voltam most már tizennyolc éves, egyáltalán nem ment könnyen, és legszívesebben délig csak lustálkodtam volna. Lentről viszont egyre több és több hang szűrődött fel, és nagyon úgy tűnt, hogy ha nem szedem össze magam, már csak a vajas-narancslekváros kenyérből marad valami, és a Harry-féle reggeli minden fantasztikus eleme a fiúk gyomrában végzi, úgyhogy inkább magamra kapkodtam valami emberi ruhát, próbáltam emberi arcot is varázsolni hozzá, és a szokásosnál talán valamivel több lelkesedéssel és a hajnali időponthoz képest mindenképpen vidáman trappoltam lefelé a lépcsőn. A megérzéseim nem hazudtak, a fiúk mind a konyhaasztal körül telepedtek le, és Danielle is csatlakozott a csapathoz. Az időzítésem fantasztikus volt, mert még senki nem állt neki annak a hatalmas kupac kajának, amit Harry és Liam az asztal közepére prezentáltak. Leültem Niall mellé, aki mintha csak arra várt volna, hogy én is megérkezzek, és egyből lecsapott a pirítósokra maga előtt.
- Amanda, meglepően jókedvűnek tűnsz ma reggel – Louis úgy nézett rám, mintha a nyolcadik csoda lenne, hogy reggelente nem vagyok rettentően morcos. Oké, elismerem, ez jogos volt.  – Valami különleges napra ébredtünk? – Majdnem reflexből rávágtam az igent, de megzavart, hogy mellettem Niall és Zayn is nevetni kezdtek, amit nem tudtam hova tenni, ezért inkább csak nemet intettem a fejemmel.
- Nem tudok semmiről. De már csak ezért az omlettért is érdemes volt felkelnem – mutattam a tányéromra. – Egyébként mit terveztek mára?
- Mmm.. semmi különöset – mondta Harry – A mai napunk elképesztően nyugodtnak és túlzottan hétköznapinak tűnik itt elsőre.
- Akkor ugye nem probléma, ha elrabolom pár órára Amandát? – mosolygott most rám Danielle, és a kérdése teljesen váratlanul ért. Fogalmam sem volt, mit szeretne velem csinálni. – Héé fiúk, ne nézzetek már így – nevetett most fel Danielle – semmi különösre nem gondoltam, csak eszembe jutott, hogy vásárolgathatnánk egy kicsit. Tudjátok, minden olyasmi, amit két lány szokott csinálni. És egyébként sem hallottam még a véleményét rólatok, úgyhogy ez egy tökéletes alkalom lenne erre is. Mármint, ha lenne kedved hozzá, Amanda .
- Persze, oké. – bólintottam. Őszintén? Teljesen meglepődtem az egészen, de a szó kellemes értelmében.  – Mikor induljunk?
- Tőlem akár most is mehetünk.
Szinte egyszerre pattantunk fel az asztaltól, gyorsan összeszedtünk minden szükséges dolgot, elbúcsúztunk a még mindig reggeliző fiúktól, és beszálltunk Danielle kocsijába.

LIAM

Amint Daniellék elhagyták a házat, lázas készülődésbe kezdtünk. Nagyon hálás voltam neki az ötletért, hogy távol tartja Amandát a háztól, amíg mi mindennel készen leszünk. Harry és Lou vállalták, hogy eltakarítják a reggeli maradványait, de ahogy elnéztem, nem kellett volna hagyni nekik. Két percig nem figyelünk oda, és Harry már a maradék lekvárt nyalogatja Lou arcáról… Egyszerűen elképesztőek néha. Sokszor. Mindig. Már meg sem próbálkoztam azzal, hogy leállítsam, inkább én kezdtem el bepakolni a hűtőbe a maradékot. Ahogy viszont kinyitottam, és benéztem a hűtőbe, valami nagyon nem stimmelt. Feltűnően sok volt a hely ahhoz képest, hogy reggel, miután megsütöttem a tortát, alig tudtam betuszkolni. A torta. Atyajézusúristen… hol a torta? Akárhányszor néztem végig a hűtőn, sehol nem találtam. Kezdtem pánikba esni, ami nálam viszonylag ritkán fordul elő.
- Mi a baj, Liam? – Niall jött oda hozzám, és nézett a hűtőbe.
- Hol van a torta? Niall, hol a torta? Ugye nem te etted meg a tortát?
- Milyen tortát?
- Hát  Amanda szülinapi tortáját. Amit Daniellel sütöttünk neki reggel, és ami elméletileg az ajándéka lett volna. Tudod, a szülinaphoz általában hozzátartozik a torta is.
- Ááá…torta. – Niallnek is leesnek azért a dolgok időben. – Nem, nem tudom,mi lett vele.
- Akkor biztosan nem te etted meg?
- Jézus, Liam, dehogy. Miért ennék meg egy tortát, ami a hűtőben van? – szerintem ő sem kérdezhette komolyan. – Ó, inkább ne válaszolj. – tudtam. – De ez most tényleg nem az én bűnöm. De ha nem találod meg, nagyon szívesen segítek újat sütni. Szerintem még lesz rá időnk, ne aggódj.
- Ne aggódjak? Niall, a hűtőből eltűnt egy torta. Egy torta, aminek ott kellene lennie. De nincs ott.
- Liam, elsőre is felfogtam, de nyugodj meg egy kicsit. Nem lesz semmi gond. Írsz egy sms-t Daniellenek, hogy egy kicsit tovább maradjanak Amandával, aztán megsütjük újra a tortát, és minden rendben.
- De… - mielőtt bármit is mondhattam volna, Louis és Harry abbahagyták a hülyeségeiket, és odajöttek hozzánk.
- Mi történt? – kérdezték szinte kórusban.
- Liam tortája eltűnt a hűtőből. Van ötletetek, hogy mi történt?  - nem sok reményt fűztem hozzá, hogy halvány lila sejtésük is lehet arról, hogy merre kirándul a tortám, de Louis hirtelen teljesen elpirult és zavarba jött. Héé, eddig úgy tudtam, hogy csak Niall elől kell elrejtenem a dugiédességeket. Mi történt Louval?
- Az úgy volt.. – kezdte el. – Hát, igazából csak szükségem volt a répákra, és ahogy próbáltam őket kihalászni a torta mögül.. öö.. beletenyereltem, és ahogy próbáltam megfordulni, magam után rántottam az egészet.
- Louis Tomlinson, egyszer még az őrületbe kergetsz. – komolyan nem tudtam elhinni, hogy valaki ennyire béna legyen, de természetesen nem tudtam rá haragudni.
- Ne haragudj Liam, ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj, nem akartam, tényleg nem.
- Túlélem, Lou. – mosolyogtam rá vissza. Borzalmasan rosszul állok ezzel a haragtartással. – Viszont valahogy muszáj megsütnünk azt a tortát. Ki segít nekem?
- Ez mindenképp én leszek.-  tette fel a kezét Lou. – Mégiscsak az én saram az egész. Ugye nem túl bonyolult ez a torta?
- De, Louis, rettentően. Ezért tudtam én is elkészíteni Daniellel kevesebb, mint egy óra alatt. – nem spóroltam ki az iróniát a mondatomból, de ez most kivételesen teljesen jogos volt.
- Akkor mi mit csináljunk?  - nézett most rám Harry és Niall. Zayn ismeretlen helyen tartózkodott, ami szintén nem segített a helyzetünkön, főleg, hogy még egy rakat dolgot meg kellett volna csinálnunk, mielőtt a lányok visszaérnek. Mindenki tanácstalanul nézett rám, úgyhogy természetesen nekem kellett valahogy elrendeznem a dolgokat. Mint Mindig.
- Harry, megkeresnéd Zaynt? Mi Louval nekiállunk a tortának, Niall, te pedig rendezhetnéd a lufikat.
- Lufik? Lesznek lufik?
- Mark azt mondta, szerinte azok elengedhetetlen kellékek. Bár lehet, hogy nem kellene benne megbíznom.
- Miért, szerintem a lufik aranyosak. Mint Amanda. Tehát biztos szeretni fogja. – Niall logikájától mindig elámultam. Egyszerűen hihetetlen volt a srác.

HARRY

Az egyetlen ötletem azzal kapcsolatban, hogy hova szívódhatott fel Zayn, a szobája volt. Arról tudtunk volna, ha elhagyja a házat, úgyhogy nyílván a szobájába zárkózott be, de ötletem sem volt, hogy miért. Egy kicsit hezitáltam, mielőtt kopogás nélkül nyitottam be a szobájába, de igazából ő sem kezelte sokkal komolyabban a hasonló helyzeteket, ezért inkább lendületből szélesre tártam az ajtót.
- Zayn, mi a helyzet? – oké, nem a legtökéletesebb kérdés, amit ilyen helyzetekben fel lehet tenni. Mármint amikor az egyik barátodat megtalálod, ahogy épp az ágyán gubbaszt, és a semmibe bámul, mintha legalább a fél világ fájna neki.
- Semmi – végre rám nézett, és megeresztett egy kényszeres mosolyt, de szerintem ő maga is tudta, hogy nem fog majd ilyen egyszerűen lerázni.
- Zayn, ha semmi lenne, már rég lenn fújnád a lufikat Niallel vagy Louiséknak segítenél újra megsütni a tortát.
- Lesznek lufik? – szép, szép, ilyen egyszerűen nem fogja elterelni a témát.
- Igen, de nem válaszoltál a kérdésemre. Mi a gond, Zayn?
- Semmi, tényleg. – a mosolya egy hangyányival őszintébbnek tűnt. – Csak tudod, egy kicsit félek attól, hogy Amandának esetleg nem fog tetszeni az ajándékom. Kicsit? Igazából az elmúlt fél órában csak ezen agyalok. Harry, én olyan reménytelen eset vagyok.
- Zayn, ne mondj ilyet. Te jó ég, dehogy vagy reménytelen. És ezer százalék, hogy Amanda örülni fog, bármit is vettél neki.
- Biztos vagy benne?
- Teljesen. Viszont ha továbbra is itt bent üldögélünk, Liam le fogja szedni a fejünket. Állítólag rengeteg mindent kell még megcsinálnunk.
- Oké, menjünk – Zayn még mindig nem volt teljesen önmaga,  de azért már sokkal emberibbnek tűnt.
- Zayn, nyugi. Minden rendben lesz. – megöleltem, ezzel is valamennyi lelket öntve belé, és elindultunk lefelé, megkeresni a többieket. Fogalmam sem volt, Niall hogy halad a lufikkal, de a konyhából elég érdekes hangok szűrődtek ki, úgyhogy inkább arra néztünk el. Louis épp tejszínhabkarikákat fújt Liam hajába, aki már úgy látszik, a passzív tiltakozás állapotába ért, és meg sem próbált védekezni, csak rettentően dühös arcot vágott. Nem tehettem róla, természetesen azonnal a földre kerültem a nevetéstől, és ahogy láttam, Zayn is hasonló helyzetbe került. Komolyan, Lou mindenből viccet tudott csinálni, és amikor már azt hitted volna, hogy halálra idegesít az őrültsége, újból és újból rá kellett jönnöd, hogy imádod.
- Srácok, ti mit csináltok? – próbáltam kiszenvedni magamból a kérdést két nevetés között.
- Amanda szülinapi tortáját. – válaszolta ártatlan képpel Lou.
- Akkor miért Liam haján van az összes tejszínhab?
- Mert Liam akár torta is lehetne. És akkor sokkal kevesebb problémánk lenne. – Liamnek nem nagyon tetszhetett a válasz, mert valamit morgott magában. –Mit mondasz, drága torta? – fordult hozzá újra Louis. – Azt hiszed, nem lennél elég finom Amandának? Nyílván Zaynnek jobban örülne – említett személy itt erőteljesen elpirult. Én meg lassan elmehetnék ilyen rendőrségi bűntettismertetőnek. Louis erőteljesen elgondolkodott, és elindult a még mindig a földön ülő Zaynhhez.
- Meg ne próbáld, Tomlinson.
- Miért ne? – Louis olyan csalódott bociszemekkel mérte végig az előtte ülő fiút, hogy majdnem megsajnáltam. Majdnem.
- Mert felvásárolom az ország összes répás kézkrémét, és egyet sem fogok neked adni belőle. – oké, Zayn eszméletlen volt az ilyen válaszaival. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen, aki meg tudta néha győzni arról Lout, hogy ne kövesse el a tizenötezer-hatszázhuszadik hülyeségét is.  Nem tudom, most hogy alakult volna a csatájuk, ha Niall nem érkezik tökéletes időzítéssel, húsz felfújt léggömbbel a kezében.
- Srácok, végeztem. Azt hiszem, kifújtam az összes levegőt a tüdömből. Ti nem vagy tok éhesek? Mert engem teljesen kimerítettek a lufik. – azt hiszem, ezen a ponton tette le a lufikat a kezéből, és nézett körbe a konyhában. – Héé, itt meg mi történt? Ugye megsütöttétek a tortát? Liam, neked miért van tejszínhab a fejeden?
-  Azt a majmot kérdezd ott középen – mutatott Liam Loura. – Mindenesetre én azt hiszem, megejtek egy hajmosást.
- Ártatlan vagyok – ejtette ki a kezéből Louis a tejszínhabos dobozt, ami ahogy leesett, valami abszolút rejtély hatására egyszerűen felrobbant, és az egész konyha tejszínhabos lett. Tényleg, ezt a délelőttöt nem lehetett volna szebben megkoronázni.


AMANDA

- Liam most hívott, azt mondta, maradhatnánk még egy kicsit, mert ők elmentek otthonról. – Daniellel egy kávéházba telepedtünk le, miután két órát járkáltunk fel-alá az egyik bevásárlóközpontban.  Nem tartozott a kedvenc hobbijaim közé a vásárolgatás, de Daniellel egészen hamar megtaláltuk a közös hangot, és az ízlésünk is hasonló volt, úgyhogy eddig abszolút kellemesen telt a délelőttünk, leszámítva a tényt, hogy egy idő után borzasztóan elfáradtunk, és alig bírtuk magunkat elvonszolni eddig a kávézóig. Daniellet egyébként egész sokan megismerték útközben, de sokkal hétköznapibb volt vele bármit csinálni, mint a fiúkkal. Danielle most jött vissza a mosdóból, és ezek szerint Liammel is sikerült beszélnie.
- Mit csinálnak?
- Fogalmam sincs. Liam kicsit ingerültnek tűnt, úgyhogy valószínűleg valamilyen megbeszélés vagy hivatalos dolog lehet.
- Hú, szuper. – igazából legszívesebben már visszamentem volna, mert úgy éreztem, pillanatokon belül elalszom, de inkább nem tettem szóvá. Minden reményem az előttem lévő teában volt.
- Amanda, kérdezhetek valamit?
- Persze. – kicsit nyomasztó volt, ahogy Danielle feltette a kérdést, de reméltem, hogy csak a szokásos rossz előérzetem játszadozik  velem.
- Szóval… ha választhatnál a fiúk közül, melyikükkel randiznál?
- Héé, azt hittem, csak viccelsz, amikor azt mondtad a srácoknak, hogy ki akarsz engem faggatni velük kapcsolatban…
- Nem, nem vicceltem – nevetett Danielle. – Na, kit választanál?
Hezitáltam. Nem mintha nem tudtam volna a választ Danielle kérdésére. Ami azt illeti, teljesen biztos voltam abban, hogy kit választanék, csak nem tudtam kiigazodni a kesze-kusza érzéseimen vele kapcsolatban, és azt sem tartottam feltétlenül a legjobb megoldásnak, hogy pont Daniellel osszam meg a gondolataimat. Talán rövid időn belül már Liam is tudna mindenről, és elképzelhetetlennek tartom, hogy ő ne számoljon be a többieknek a válaszomról.
- Ennyire nehéz eldönteni? – szakította félbe a gondolatmenetemet Danielle. – Vagy csak nem szeretnéd elmondani?
- Inkább az utóbbi. Ne értsd félre, de még nem vagyok teljesen tisztában a saját érzéseimmel, és ha esetleg bárkinek elmondanád..
- Héé, Amanda, tudom, hogy nem ismersz, de hihetetlenül jó vagyok a titkok megtartásában. És ünnepélyesen megígérem neked, hogy ez a mi titkunk marad. Senkinek nem fogom elmondani.
- Liamnek sem?
- Neki meg pláne nem.
- Uh oké… - végülis előbb vagy utóbb úgyis el kellett mondanom valakinek, mert utálom magamban tartani a gondjaimat. És mivel valószínűleg az egész ügy teljesen reménytelen, jobb túlesni rajta előbb. Másrészt, mivel a barátaim és a családom mintha a létezésemről is elfeledkeztek volna (eddig még egy darab boldog szülinapot sms-t sem kaptam, és nekem kellett mindenkit zaklatnom az elmúlt időszakban, ha meg szerettem volna tudni, mi történik azokkal, akiket szeretek), nem biztos, hogy egyhamar hasonló helyzetben találhattam volna magam, ezért úgy döntöttem, hogy megragadom a lehetőséget.  – Zayn – az arcomat a kezeimbe temettem és nem mertem Daniellere nézni, mert éreztem, hogy egyre jobban elpirulok. Te jó ég, Amanda, összeszedhetnéd már magad igazán. Mostanában egyre idiótábban kezelek minden helyzetet, ami Zaynnel kapcsolatos.
- Tetszik neked, ugye? – kérdezte Danielle.
- Igen. -  válaszoltam még mindig a kezeim mögül. – De tudom, hogy teljesen esélytelen bármi is, úgyhogy…
- Miért lenne esélytelen, Amanda? Te egy imádnivaló lány vagy, és ezt szerintem Zayn is észrevette.
- Képzelem – tessék, megint előjött az ironikus énem. Borzalmas vagyok.
- Nem vicceltem, Amanda. Higgy nekem – ezzel Danielle még egy bíztató mosolyt küldött felém, majd próbálta másfelé terelni a témát. Hálás voltam neki, mert nem bírtam volna elviselni, ha továbbra is az én szerencsétlenségem marad a téma. Legalább egy órát üldögéltünk még a kávézóban,aztán Danielle hirtelen felpattant, és úgy döntött, hogy akárhol voltak is a fiúk, épp itt az ideje, hogy mi hazafelé vegyük az iránt. A csajnak valamiért egész hazafele úton eszméletlenül jókedve volt, mintha legalábbis a fiúk háza helyén egy gumicukorerdő állna, és ez valamiért engem is jókedvre derített, így alig vártam, hogy végre visszaérjünk. 

10. fejezet

*Fanni nem hiszi el, hogy már 10 fejezetet megírt. Mikor elkezdtem, azt hittem, a lelkesedésem kb. három vagy négy rész után fog alábbhagyni. Borzalmasan rossz vagyok abban, hogy valamit hosszútávon, kitartóan csináljak, úgyhogy most bontsunk pezsgőt erre a csodálatos tizedik részre. Néha örülnék, ha jeleznétek, hogy olvassátok a történetet, mert fogalmam sincs, hogy egyáltalán van-e valami értelme írnom. Szóval, a 10 ilyen jubileumi szám, ezért a fejezet különleges és teljesen más lett, mint az eddigiek, valószínűleg soha többet nem lesz ilyen, de most kellett a változatosság. remélem tetszik, meg minden ilyen, és találgatni mindig ér :D*

LIAM

Niall természetesen kopogás nélkül nyitott be az ajtón. Valami ismételten feldobhatta a hangulatát, vagy csak szimplán attól a ténytől lelkesült be ennyire, hogy megígértem neki, hogy ma a Nando’s-ban ebédelünk.

-          Liaam, kitaláltad már, hogy mit veszel Amandának? Mert én teljesen tanácstalan vagyok.

-          Amandának? Mi van Amandával?

-          Liam, te nem csekkoltad a facebookját?

-          Nem, kellett volna?

-          Hát, nem tudom. Honnan máshonnan értesülnél róla, hogy két nap múlva szülinapja lesz?

-          Szülinapja lesz?  - őszintén, eszembe sem jutott, hogy  facebookon megkeressem Amandát. Nem mintha nem érdekelt volna, csak egyszerűen mostanában totális időhiányban szenvedtem. Elég nehéz volt mindent kézben tartanom, és annak a lehetősége, hogy én nyugodtan nézelődjek az interneten, egyelőre csak egy távoli álomnak tűnt. – Niall, miért nem szóltál előbb?

-          Gondoltam, tudsz róla. Na mindegy. Liiiam – beugrott mellém az ágyba, és befeküdt az ölembe. – Mit vegyünk neki?

-          nem tudom, Nialler.

-          Nee, Liam, neked tudnod kell. Benned bíztam a leginkább. Zayn már biztos kitalált valami hiperszuper ajándékot, Louis… hát őő biztos Lou lesz, Harry pedig használhatatlan ilyen szempontból. Na mindegy, én elugrok valahova, körülnézek. Azért szólj, ha kitaláltál valamit. – magamra hagyott, én pedig hosszú időre a gondolataimba merültem. A probléma ott kezdődött, hogy alig ismertük Amandát. Viszont nem intézhettük annyival a történetet, hogy „Boldog szülinapot Amanda, szia puszi.” Nem, ezt az esetet semmiképp sem vehetjük számításba. Gyorsan végigfuttattam az agyam, a sablonos és klasszikus szülinapi ajándékokon, hátha találok valami használhatót, de ismét az első csapdába kerültem, miszerint fogalmam sincs, minek örülne igazából Amanda. Oké, könyvek, cd-k és kiegészítők kizárva. Beszélhetnék Daniellel, ő mégiscsak lány. De mennyiben tudna segíteni? Nem hiszem, hogy sokban. És különben is… Niall sem hiába gondolkodott ennyit… Vele együtt nekem is megvan az a rossz vagy jó szokásom, hogy ha már valakit megajándékozok, akkor szeretek valami személyeset és különlegeset választani. És a meglepetés. A meglepetés nagyon fontos. Talán… Talán rendezhetnénk neki valami különlegeset. De ezer százalék, hogy nehéz lesz megegyezni a többiekkel. Niall biztos elvinné enni valahova, Harry és Louis partit rendeznének, de nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő megoldás… Sokkal inkább. Igen, ez nem is hangzik rosszul. Igaz, az időjárás nem épp a legfelelőbb, de a nappali is tökéletes lesz a meglepetéshez. A többieknek is biztos tetszeni fog. Oké, a probléma legnagyobb része megoldva, de, mint arra Niall rávilágított, Zaynék tuti extraeredeti és egyedi ajándékokkal készültek. Liam James Payne, szedd össze magad. Esetleg készíthetnék neki valamit. Rajzolni? Ááá, nem, ezt passzolnám. Akkor… Igen. Ez az. Ez lesz a tökéletes megoldás. Végülis egy születésnap úgyis elképzelhetetlen enélkül. És nem is kell órákig szaladgálnom semmiért.  Csak pár órára lesz szükségem, vagyis arra, hogy addig Amanda ne legyen a házban. A meglepetés részleteit pedig mindenképp meg kell beszélnem Harryékkel. Azt hiszem, Amanda 18. szülinapja kellően különleges lesz.

ű

HARRY

Nem tudom, hány perc után adtam fel, hogy egyedül találjam ki, mit vegyek Amandának. Az ajándékokban általában borzalmas voltam. Ha valakit már évek óta ismertem, akkor is képes voltam abszolút nem hozzáillő, nagyon gyerekes, vagy rettentően idióta ajándékot kiválasztani. Ezért általában viszonylag gyorsan fordultam másokhoz segítségért, mert senkit nem szerettem volna megbántani. Amandát meg végképp nem, épp eleget bosszanthattam már szegényt. Először ötletem sem volt, kihez forduljak tanácsért, de a megérzéseim Zaynhez vezettek.

-          Zayn, te mit veszel Amandának? – jobb mindjárt a téma közepébe vágni. Zayn sejtelmesen mosolygott, mielőtt válaszolt volna.

-          Nem fogom elmondani neked. Elrontaná a meglepetést.

-          Mm… akkor legalább ötletet adhatnál, hogy én mit vegyek neki, mert, mint azt a mellékelt ábra mutatja, teljesen tanácstalan vagyok. – próbáltam tényleg reményvesztett képet vágni.

-          Mit szeretnél venni neki, Harry?

-          Nem tudom?

-          Jó, jó, de biztos van valami ötleted. Mármint, én vagy ezer dolgot tudnék neked mondani, de fogalmam sincs, hogy ezek közül melyik lenne a jó Harry Styles – ajándék.

-          Zayn, mióta tudsz te ennyi mindent Amandáról?  - furcsán néztem rá. Van itt valami, amiről már megint lemaradtam? Hogy lehetek ennyire figyelmetlen?

-          Én, csak… tudod – ááá, igen, sejtettem. Zaynt viszonylag nagyon ritkán találni ennyire zavarban. – Haz, mit szeretnél tulajdonképpen? -  úgy látszik, Zayn egyelőre nem szeretett volna pontosabb felvilágosítást adni. Úgy döntöttem, nem húzom tovább az idegeit, mert a végén még nem segít nekem, ami viszonylag kellemetlen lenne.

-          Nem tudom, Zayn. Bármilyen ötletnek örülnék, tényleg. Először valamilyen ékszerre gondoltam, de..

-          De Amandán nem igazán láttál eddig, tudom. Vegyél neki valami könyvet, azzal nagyon szerintem nem foghatsz mellé.

-          Héé, még mindig rólam beszélünk…tudod, az ajándékok és Harry. Biztos, hogy ki tudok fogni egy olyan könyvet, amit utál. Vagy már négy példányban van meg neki otthon.

-          Keresgélj a horrorok között, Haz. Tudod, az ilyen pszichothrillerek.

-          Húú, ez elég bizarrul hangzik, Zayn. Ezer százalék? Nem járnék jobban valamilyen romantikus regénnyel? Tudod, olyan – Zayn nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot.

-          Harry,  eszedbe se jusson, tényleg. Bízz bennem.

-          Oké .És Zayn, köszönöm. Nem is tudom, mire mennék nélküled.

-          Neked mindig szívesen, Harry. 

Horrorkönyv. Annyira nem hangzott bonyolultnak a feladat. De nem voltam teljesen elégedett.  Oké, képzeljük el a szituációt… Mindenki előáll az ötletes és egyedi ajándékkal (az már biztos, hogy Zayné szuper lesz. Az a mosoly az arcán, és ahogy titkolózott….) én pedig előállok egy darab könyvvel. Rendben, talán nem lesz annyira kínos, de utálnám, ha csak nekem lenne ilyen átlagos az ajándékom. Talán mégiscsak kellene keresnem mellé valamit. És, legvégső esetben, Amanda legalább a könyvnek tényleg örülni fog.  Ha már az ajándéknak legalább a fele jó, akkor csak nem csinálhatok akkora baklövést a másik felével, nem? A szerencsétlenségemnek is van határa, tényleg.

NIALL

Én tényleg bíztam abban, hogy Liam egyből egy világmegmentő ötlettel áll elő. Benne volt minden reményem. Erre? Talán még nálam is tanácstalanabb volt, ami ritkaságszámba megy, ha Liamről beszélünk. Addig viszont semmiképp sem tudtam tisztán gondolkodni, amíg nem ettem valamit. Legalább két percig álltam a hűtő előtt, valami értelmes után kutatva, és bár szívem szerint mindent magamba tömtem volna egyszerre, inkább nem nyúltam semmihez. Úgyis tudtam, hogy akármennyit ennék, nem lennék utána teljesen elégedett, mert a gyomromnak egyszerűen szüksége volt a Nando’s ra és a tökéletes csirkéire. Újra benyitottam Liamhez, hogy megkérdezzem, tényleg eljön-e velem, de viszakozott, és azt mondta, rengeteg dolga van, úgyhogy inkább hívtam egy taxit, és egyedül mentem be Londonba. Így úgyis kisebb az esélye, hogy elvesszek a rajongók tömegében, és a pincérek is sokkal jobban szeretik, ha csak egyedül használom a hátsó bejáratot. Viszonylag hamarelértem az étteremig, és az elrejtőzési akciómat is sikeresnek tekinthettem, mert csak négy-öt lány kapott el az utcától a bejáratig tartó úton. Mikor aztán beértem a konyhába, fellélegezhettem. Végre, újra itt lehettem, a saját kis mennyországomban. Köszöntem a srácoknak, akik régi ismerősként üdvözöltek, és Peter kerített nekem egy asztalt, valamelyik eldugottabb sarokban. Nem is tudtam hirtelen mit válasszak, aztán a ropogós csirkeszárnyak mellett döntöttem, azokkal nem lehet melléfogni. Amíg kihozták, visszatértem az eredeti problémámhoz, azaz Amanda ajándékához, de megoldást még mindig nem találtam. Úgy döntöttem, inkább ellépek egy plázába, és körülnézek. Evés közben jön meg az étvágy, vagy valami ilyesmi. Jó, Niall, ez talán nem vágott ide, de minden közmondás jó, ha az ételhez köze van. Csak meglátok valamit a kirakatokban, ami ötletet adhat.  A következő húsz percet aztán inkább az evésnek szenteltem, minden egyes falatot kiélvezve, és teljesen elszomorított, amikor nem sokkal később lenéztem az üres tányéromra. Gyorsan összeszedtem magam, és leküzdöttem a kísértést, hogy még egy adaggal rendeljek, és inkább elindultam valamelyik bevásárlóközpont felé. Nem tűnt a legbiztonságosabb ötletnek, de reménykedtem, hogy hétköznap délelőttönként nem lézeng annyi Directioner a plázákban. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Már az utcán is ezerrel autogramm-osztásba és fényképezkedésbe kezdtem, és egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy bármibe is nyugodtan belekezdhetnék egy bevásárlóközpontban. Ez viszont azt jelentette, hogy továbbra sem tudtam, mit válasszak Amandának. Legvégső elkeseredésemben – és mert csirkeszárnyak után mindig furcsa dolgok jutnak az eszembe. De később mindig jól jövök ki belőlük – a lányokhoz fordultam, akik most már legalább húszan vettek körbe. (Niall Horan, most már tényleg megjegyezhetnéd, hogy ha megállsz gondolkodni pár pillanatra, az…pontosan valami ilyesmit eredményez)
- Lányok, ti mit vennétek egy korotokbeli lánynak, aki a barátotok, és..? – nem igazán engedték, hogy befejezzem, azonnal valóságos kérdésáradatot zúdítottak rám.
- Niall, barátnőd van? – egy szőke lány egyből ezzel a kérdéssel támadott le.
- Nem,  nem erről van szó. Csak barátok vagyunk, viszont fogalmam sincs, mit vegyek neki. Valami különlegeset szeretnék.. – innentől kezdve aztán beindult a fantáziagépezetük, és szerintem a világ összes létező ajándékötletét elsorolták húsz másodpercen belül. Nem is nagyon tudtam mindenre odafigyelni, csak foszlányok ragadtak meg, miközben épp egy lány sapkáját írtam alá. A mentő ötlet szinte villámcsapásként érkezett, és hirtelen sokkal kevésbé éreztem reménytelennek, hogy..hát, ha nem is a tökéletes ajándékot, de aranyos meglepetést találjak Amanda számára.

LOUIS

A világ legbosszantóbb dolgai közé tartozik, amikor már épp megtalálnád a tökéletes és abszolút találó ajándékot (mert te ilyen zseniális és fantasztikus ember vagy. Csak vicceltem. Vagy nem.), de rájössz, hogy szinte teljesen lehetetlen bármilyen úton hozzájutni. Vagy legalább is, nem két nap kellene ahhoz, hogy megvalósítsd, amit elterveztél. Igazából arról sincs egyelőre információm, hogy mennyi időbe telne normális a projekt végrehajtása, ha ugye nem sürgetne ennyire az idő, és nem kapcsolnék át ismételten a superman fázisba, hogy megkíséreljem a lehetetlent. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy ennyi izzasztó és kimerítő munka és gondolkodás után (még véletlenül sem ez jutott először eszembe, áá, dehogy) veszni hagyjam ezt a tervet. Igazából fogalmam sem volt, kihez fordulhatnék tanácsért, mert nem hiszem, hogy a környezetemben bárki is hasonló helyzetbe került volna már. Mármint, nem az én kétségbeejtő helyzetembe, hogy nem tudja beszerezni AZ Ajándékot (mert ez nyílván szinte mindenkivel előfordult már), hanem Amanda helyzetébe. Próbáltam elképzelni az arckifejezését, amikor átnyújtom a csomagot, de már csak ettől az elképzelt verziótól is fél perces nevetőgörcs jött rám. Apropó, csomag…Hogy a halálba fogom én becsomagolni? Mindenképp el kell valahogy rejtenem, különben nem lesz meglepetés, de csak nem foghatom, és dobhatom be egy papírkupacba, átkötözve egy nagy piros masnival, és megerősítve egy celluxrengeteggel. Egyrészt kivitelezhetetlen lenne, másrészt ezer százalék, hogy tíz másodpercen belül szakadna apró fecnikre a csomagolópapírom. Úgyhogy, ez nem épp a megfelelő alternatíva. Aztán, ott van a csodálatos lehetőség, hogy belepaszírozzam egy nagy kartondobozba. De az meg rettentően idiótán nézne ki. Még a végén Amanda a tévhitbe ringatná magát, hogy egy porszívót vagy egy mikrót vettem neki. Nem mintha nem lenne az is viszonylag kreatív ajándékötlet, de rosszul esne, ha csak ennyit nézne ki belőlem. Mindegy, akkor a kartondobozoknak is búcsút mondhatok. Maradt még bármilyen lehetőség? Letakarhatnám egyszerűen valami lepedővel. Esélytelen. Hogy is juthatott ilyen az eszembe, te jó ég? Na jó, ha semmi más nem jut eszembe, akkor a legegyszerűbb talán mégiscsak a karton lenne. Vagy egy kosár. Egy nagy kosárban sokkal jobban mutatna, az már biztos. Igen, a kosár lenne a legjobb. Azt talán még tudok is szerezni valahonnan. Legalábbis biztos sokkal egyszerűbben megtalálom majd a legmegfelelőbbet, mint az ajándéknál. Ott már annak is örülni fogok, ha lehetőséget találok arra, hogy tényleg beszerezhessem. És nem csak ezzel vannak gondok. Egyáltalán mit fog Amanda majd kezdeni vele? Te jó ég, ebbe még bele sem gondoltam. Ha nem számítjuk a kezdeti sokkot és az első pár órát, amíg mindenki oda meg vissza lesz, akkor azt hiszem, megint csak tehetetlenek leszünk. Leszünk, mert nem csak Amanda életét fogja megváltoztatni. Igazából mindannyiunkét. Tessék, kellett nekem ilyen őrültséget kitalálnom? Miért nem tudok valami kevésbé bonyolult és lehetetlen ötlet mellett leragadni? Mondjuk… vehetnék Amandának egy Shrek DVD-t…ha már múltkor csak a harmadik körben esett le neki, hogy miről beszéltünk. Vagy vehetnék neki egy répás kézkrémet. Nem tudom elhinni, hogy nem tetszik neki az illata. Csak előítéletei lehetnek a répával kapcsolatban. ez igazán nem szép tőle. A répa igenis a világ legjobb dolga, és mindenkinek rá kellene jönnie, hogy mennyire csodálatos zöldség. Amandának is. Talán tényleg répát kellene vennem neki. Ajj, de annak biztos nem örülne annyira. És sokkal kevésbé lenne személyes. És egy sokkal egyszerűbb megoldás lenne. De mióta választom én a könnyebb utat? Nem, nem, ha már ezt ilyen szépen kitaláltam, muszáj lesz valahogy végigvinnem. Legfeljebb párszor hülyének leszek nézve, ha beállítok a boltokba ezzel a kéréssel, de szerintem ennél nagyobb katasztrófát is túléltem már. Viszont hogy Amanda arca milyen lesz, amikor megkapja tőlem az ajándékot… ezt az élményt semmiképp sem hagyhattam ki.

ZAYN

Ha Mark nem informált félre, akkor minden készen állt Amanda szülinapjára. Sokáig gondban voltam, mert nem tudtam, kitől is kérhetnék segítséget. Aztán, végső elkeseredésemben, miután tisztáztam magamban, hogy sem a srácok, sem senki a környezetemben ugyanolyan tanácstalan lenne a kérdéssel kapcsolatban, mint én, Amanda főnök-szerűségéhez fordultam, mert benne még láttam valamennyi fantáziát. Először ő sem igazán volt képben a tervemmel kapcsolatban, de rengeteget segített nekem, és most már végre ott tartottam, hogy csak saját magamat kellett felkészítenem. A térképek tanulmányozásával kezdtem, mert ez tűnt a legegyszerűbb feladatnak. A google még mindig jó barát, úgyhogy viszonylag hamar tisztában lettem mindennel, és egyre kevésbé tűnt valószínűnek, hogy teljesen és totálisan eltévedjek majd. Egy problémával kevesebb. Nem mintha még nem lenne így is temérdeknyi a képzeletbeli listámon. Ott vannak többek között a nevek. Én nem tudom, hogy csinálják, és ötletem sincs, hogy Amanda hogy igazodik el mindenben, de esküszöm, fél óra alatt sikerült összegyűjtenem a világ kb. húsz-harminc legbonyolultabb nevét. Akárhogy is igyekeztem a fejembe vésni a neveket, sehogy sem sikerült. Volt egy-két külföldi név, amit kiejteni sem tudtam, csak bámultam a betűarzenált, és próbáltam kitalálni, hogy itt vajon mit kell mondani. Pedig, amilyen pechem van, tuti hogy az ilyen kimondhatatlan nevű egyedek lesznek Amanda kedvencei… Mindegy, még maradt két napom próbálkozni, talán sikerül valamennyit felszednem annyi idő alatt.
Hogy őszinte legyek, rettentően féltem attól, hogy egyáltalán tetszeni fog-e Amandának az ajándék. Egy részem legalábbis végig stresszelte az elmúlt pár napot. Magamban már minden lehetőséget felvázoltam, és próbáltam elfogadtatni magammal, hogy Amanda simán visszautasíthatja az egészet, de tudtam, hogy akármennyire harcolok is ellene,rettentően csalódott és szomorú lennék, ha nemet mondana. Aztán ott volt a pozitív énem is, aki viszont teljesen biztos volt benne, hogy az ötletem tetszeni fog neki, és életem egyik legjobb hétvégéje következik majd. A baj csak az volt, hogy a negatív gondolatok egyre gyakrabban és hosszabb ideig vették át az uralmat, és lassan ott tartottam, hogy inkább visszavonulót fújok, és valamilyen kevésbé rizikós megoldást választok. Csak túlságosan szerettem Amandát ahhoz, hogy ennyire gyenge legyek. Úgy éreztem, muszáj különlegessé tennem a szülinapját. És abban reménykedtem (egyre és egyre erősebben), hogy ez a születésnap velem lehet majd különleges. Egy kicsit (mit kicsit? nagyon) utáltam magam azért, amiért nem mertem csak úgy elé állni és elmondani, hogy mit érzek iránta. Nem mintha ez olyan egyszerű feladat lett volna… Nem igazán tudtam szavakba önteni az érzéseimet, akármennyire próbálkoztam már ezzel napok óta. Ezért inkább próbáltam is egy kicsit elkerülni Amandát, mert nem tudtam mit kezdeni magammal. Louis szerint, aki élénken érdeklődött a köztünk alakuló dolgok iránt, kezdtem úgy viselkedni, mint egy fülig szerelmes tinilány, de próbáltam figyelmen kívül hagyni ezeket az általa „építő kritikának” hívott mondatait. Azt viszont, hogy szerinte Amanda mit gondol rólam, az istennek nem akarta elárulni. Felvette a pókerarcát, vágott egy sejtelmes mosolyt, és másodperceken belül más témára váltott, engem ezzel a teljes tanácstalanságba sodorva. Arra azonban nem egyszer sikerült figyelmeztetnie, hogy sokáig nem húzhatom a dolgokat, és előbb vagy utóbb Amanda tudtára kellene hoznom, hogy mit érzek, mert az őrületbe fogom kergetni saját magamat (és őt is, ami számára sokkal inkább égető problémának tűnt). És találhattam volna jobb időpontot, mint a tizennyolcadik szülinapja? Most már tényleg csak abban reménykedhettem, hogy tetszeni fog majd neki az ajándék, nem nevet ki, és nem néz totális hülyének. Mit meg nem adtam volna azért, ha már tudom, mit fog válaszolni. De még mindig előttem állt ez a két nap, én pedig, ha ezt a többiek előtt próbáltam is titkolni, még mindig rettentően ideges voltam.