*Igen, tudom, az előző két fejezet nem sikeredett a legfényesebbre, igazából a hatodik fejezet óta csak szenvedgetek össze-vissza, de talán ez a mostani... viszonylag hosszú lett, és igyekeztem viccesre is írni, remélem tetszeni fog, és azt is nagyon remélem, hogy valamennyire szeretitek a meséket, főleg azokat, amelyek nagy zöld ogrékról és az idegesítő, beszélő barátjukról szólnak. jajj, és az ötletért meg külön köszönet a szobatársaimnak, nélkülük ez a rész nem jöhetett volna létre. A visszajelzéseknek továbbra is örülnék, mert szóból ért az ember. Jó olvasást*
A telefonom hangjára riadtam fel. Délután kettő körül lehetett, a fiúknak ismételten dolga akadt valahol, én pedig arra használtam az értékes időmet, hogy egy kicsit kipihenjem az elmúlt másfél nap minden izgalmát. Harryvel viszonylag hamar sikerült tisztáznunk, hogy minden egyértelműen az alkohol számlájára írható, és a kapcsolatunkon semmilyen irányban nem változtat a tegnap este. Ebédre még mindig nem kívántam semmit, így mikor a fiúk elhagyták a házat, két másodpercen belül zuhantam be az ágyamba, és egészen eddig szinte kómásan aludtam. Fél perces keresgélés után sikerült a telefont magamhoz vennem, és megnyitnom az üzeneteimet. Az ébresztőóra szerepét minden bizonnyal kedvenc főnököm, Mark töltötte be.
„Cicaahh, ha nem akarod, hogy megfagyjak, szedd össze magad és gyere le az utcára. Muszáj beszélnünk. xoxo Mark”
Hmm.. érdekes, annyira azért nem fagyhatott szét a drága, mert a cica mellé képes volt odapasszintani azt a plusz két h betűt. De hát nem is Mark lenne. Örültem, hogy végre újra láthatom, és egyébként is rengeteg kérdeznivalóm lett tőle, úgyhogy a lehető legnagyobb sebességgel kászálódtam ki az ágyamból, magamra kaptam valami emberibbet a „hogyan éljük túl a másnaposságot” ruhaösszeállításomnál, és levágtattam a kapuhoz.
- Amanda, na végre, azt hittem már sosem érsz ide. – Mark nem hazudtolta meg önmagát. Ugyanolyan lelkesedéssel ölelt át, mint mindig, amikor találkoztunk, és ugyanúgy sikertelenül próbálkozott azzal, hogy emberien öltözzön fel. A szűk, fekete bőrnacit még talán elnéztem volna, de hogy mindezt egy rókaprém mellénnyel párosítsa… Sikerült felülmúlnia a legtöbb szerelését.
- Mark, hova megyünk és mit csinálunk?
- Vissza hozzánk, Amanda édes. Valahonnan csiripelték a madarak, hogy nem igazán készítettél még fotókat.
Na tessék. Innen is látszik, hogy mennyire szörnyen lusta, felelőtlen és borzalmas ember vagyok. Már rég ki kellett volna engem ebből a projektből paterolni.
- Mark, nagyon sajnálom. Én csak, egyszerűen…
- Nyugi, cica, semmi probléma, Mark mindent elintézett neked. Kicsit módosítottunk a dolgokon, és így nem kell a vakvilágba dolgoznod. Na gyere, beviszlek az irodába.
Egy kicsit olyan volt, mintha visszamentünk volna az időben, ahogy beértünk a stúdióba. Mindenki a szokásos helyén ült, a sminkes lányok ezerrel festegettek, a stylistunk épp két öltöztetővel ordibált, és úgy összességében… az élet nélkülem is zajlott tovább. Ahogy leültem a szokásos helyemre, a gondolataimban újra és újra előjöttek az emlékek arról a napról, amikor legutóbb itt jártam. De nem értem rá sokáig nosztalgiázni, mert Mark már a szokásos stílusával bele is kezdett a monológjába.
- Szóval, tündérem, minden ott kezdődik, hogy az első tíz nap alatt külön-külön koncentrálsz ezekre a szexi fiúkákra.
- Mmm… szexi fiúkák?
- Azt ne mondd nekem, Amanda, hogy nem szexik. Ezer százalék, hogy bele vagy esve Harry göndör fürtjeibe. Vagy épp.. igen, biztosan Liam szemei lesznek azok. Vagy várj csak.
- Mark… - tettem egy halvány kísérletet arra, hogy félbeszakítsam. Természetesen semmilyen sikerrel.
- Ááá, igen, most már biztos. Louis feneke lesz az. Annak én sem tudnék ellenállni.
Tessék. újabb dolgok, amiket soha az életemben nem szerettem volna tudni Markról. Tudtam, hogy gyorsan kell tennem valamit, mielőtt még azt is az orromra köti, mit csinálna Niallel vagy Zaynnel az első randin. A gondolattól is libabőrös lettem..
- Mark, elég lesz! Sőt, bőven sok.
- Okszii. akkor inkább nem faggatlak, előbb-utóbb csak elmondod nekem, kivel jöttél össze, nem? Na mindegy is, tündérem, haladjunk, haladjunk, mert rengeteg a dolgunk. Először is, tudom, hogy kicsit kényelmetlen helyzetbe hoztalak ezzel az egész fényképezés üggyel, és végre az édes és drága Richiekémet is sikerült rávennem – itt jött el az a pont, amikor Mark ismételten énekelni kezdett. Nem mintha nekem klasszisokkal jobb hangom lenne az övénél, de szerintem az üvegrepesztés még mindig neki sikerült volna könnyebben. – Az első tíz nap úgyhogy viszonylag egyszerű. Két napig csak egyikükre koncentrálsz. Lehet ilyen portré, olyan portré, amit szeretnél, csak könyörgöm, ruha legyen rajtuk.
- uhh… oké, ez azt hiszem, eddig érthető.
- Aztán cicaa, van itt még rengeteg jó téma. Richiék szerint nagy figyelmet kellene fordítanod a bromance-ekre. Azért a lányok megőrülnek. Nem is értem miért – azt a sejtelmes mosolyt látni kellett volna. Azt hittem, ott helyben elpatkolok a megrökönyödéstől.
- Bromancek?
- ó, tündérem, te semmit sem változtál. Utána sem néztél, hogy kikkel élsz együtt?
- Nem igazán. Gondoltam, majd megismerem őket. Még a végén a sok tinilány befolyásolt volna.
- Szóval nem igazán segítek azzal, ha azt mondom, hogy Larry Stylinson?
- Neem, egyáltalán.
- Mindegy, itt minden rendesen le van írva. – ezzel a kezembe nyomott pár papírt, és felpattant a foteljéből. – Viszont Amanda, indulnunk kellene, különben még a végén nagyon hiányolni fognak.
- Szerintem megvannak nélkülem is Mark, de mehetünk. – igazából fogalmam sem volt, miért lett hirtelen Mark annyira izgatott. Amíg kiértünk a kocsiig, végig rohamtempót vett fel, és úgy ráncigált maga után. Fogalmam sem volt, már megint mit talált ki, de egy részem megmaradt volna a boldog tudatlanságban. Ennek ellenére bökte annyira az oldalamat a kiváncsiság, hogy megkérdezzem, hova megyünk.
- Mark, hova megyünk megint?
- Hova? Hát haza, te lüke. Azt hiszed, el mernélek vinni bárhova is?
- Nem hiszem, hogy ebben eddig bármi megakadályozott volna.
- Jó, igazad van, Amanda. De tényleg csak a srácokhoz megyünk, jó? – próbált higgadtnak és nyugodtnak tűnni, de még mindig éreztem, hogy fel van dobva. Vállat vontam, és beszálltam mellé az autóba. Szerencséje volt egyébként, mert így november végén már semmit nem lhetett látni a délutáni órákban, és ha úgy vesszük, a világ végéig is elkocsikázhattunk volna. A gyanúm beigazolódni látszott, amikor már több, mint háromnegyed órája ültünk az autóban. normális esetben már rég visszaértünk volna, de úgy döntöttem, nem faggatom többet Markot. elrabolni csak nem akart, más veszélyforrást meg nem igazán láttam. Inkább elbeszélgettünk a világ legkülönbözőbb dolgairól, és pár tanácsot is kérnem kellett tőle, hiszen akárhogy is néztem, holnaptól már nem a felhőtlen öröm és semmitevés lesz életem középpontjában. Végre, úgy egy óra utazás után leparkoltunk, és Mark kipattant a kocsiból.
- Mark, ez nem igazán a fiúk lakása, ugye tudod?
- Édesem, ne aggódj, a lehető legjobb helyen vagy. Csak menj be. Nekem most muszáj lelépnem, mert tudod, vár a kozmetikusom. múlt hét szerda óta nem voltam nála. Puszillak, sietek, szia. – ezzel egy gyors integetés mellett (ki nem hagyta volna a hercegnői elköszönést… néha irigyeltem Markot, esküszöm, én nem tudtam olyan nőiesen integetni, mint ő) teljesen egyedül hagyott az utcán. Egy viszonylag nagy családi ház előtt álltam, és ahogy körülnéztem, hiába kutattam a panelek után, sehol sem találtam őket. Az utcán kísérteties nyugalom és béke uralkodott, úgyhogy bár mi is várt a kapun belül, inkább azt választottam, mint ezt az ijesztő csendet. Csengőt nem nagyon találtam, úgyhogy próba szerencse alapon el kezdtem rángatni a kilincset. Beléptem a kapun, átsétáltam az udvaron, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Az ablakokon kiszűrődött a fény, és ahogy közelebb értem, már a tv hangját is hallottam. Kicsit félve nyitottam be az ajtón, de még mindig bíztam Mark ígéretében, hogy semmi nem fog velem történni. Teljesen csak akkor nyugodtam meg, amikor az előszobában megláttam Louis kabátját és Harryék cipőét. Akárhová is érkeztem, legalább ezek a majmok itt lesznek majd velem. Egy picivel több nyugalommal és kevesebb hezitációval nyitottam ki a következőt.
- Amandaaaa – amint Louis észrevett, a nyakamba ugrott és kisebb éljenzésbe kezdett. – azt hittük, már soha nem érkezel meg.
- Öö…szia neked is Louis. Hol vagyunk? Mark nem volt hajlandó semmit elárulni.
- De.. azt csak elmondta, hogy hazajössz, nem?
- Igen, mondott ilyesmit, de mint a mellékelt ábrán láthatjuk – mutattam körbe a nappalin, ahol Niall és Harry épp a tv-t bámulták – ez nem a ti házatok.
- Héé, ezt kikérjük magunknak. Ez a ház sokkal inkább a miénk, mint az előző volt.
- Arra gondolsz, hogy…most akkor ti ide költöztetek?
- Mmm, igen, te kis oposszum – ezzel Louis beletúrt a hajamba. – na gyere, körbevezetlek.
- Louu, nem sajátíthatod ki magadnak a körbevezetést – vágott közbe Niall. – Én is szeretnék Amanda idegenvezetője lenni. – odacsapódott hozzánk, és így hármasban indultunk el. A nappali, ahol épp voltunk, nem tűnt túlzottan hatalmasnak, de tele volt kanapékkal, egy hatalmas tv-vel és hasonló dolgokkal. Innen a konyhába jutottunk, ahol Niall teljes akcióba lendült, kielemezte nekem az összes hűtő és kajatároló alkalmatosság minden tartalmát, és ezt végig olyan lelkesedéssel adta elő, hogy nem lehetett nem imádni. A földszinten volt még két kisebb üres szoba, Louis tervei szerint ezek fognak majd stúdióként és konditeremként funkcionálni.
- Amanda – állított meg Louis, amikor fel akartam vágtatni a lépcsőn. – a szobákhoz még ne menj fel. Ne haragudj, de akármennyire jók vagyunk a villámsebességű költözéssel, a szobád még kicsit káoszos, úgyhogy Zayn és Liam épp azt rendezgetik el neked.
- De Louis, én… hogy csináltátok ezt? És miért? Mit keresünk itt már ma? – megint a szokásos csapdába estem. Túl sok kérdés egyszerre.
- Már az elejétől fogva tervben volt, hogy megvesszük ezt a házat. Zayn és én néztük ki még a nyáron, mert mindenképp szerettünk volna egy közös helyet a bandának. Aztán most, hogy tényleg együtt kellene laknunk, logikusnak tűnt ezt használni. Viszonylag messze van Londontól, ezért is imádjuk annyira. Kicsit el tudunk vonulni a mindennapoktól, meg ilyesmik. Még tegnap megbeszéltük Richiékkel, hogy ma végleg kijövünk ide, legalábbis az elkövetkező pár hónapra, hogy te is nyugodtabban tudj alkotni, és mi is pihenhessünk egy kicsit. Megpróbálunk felvenni pár dalt az új albumra, de viszonylag ritkán adunk majd csak koncertet, és megyünk interjúkra. Röviden ennyi.
- Húú, ez rengeteg információ és újdonság egyszerre.
- Nekem mondod? De ne aggódj, egy idő után remekül hozzá lehet szokni, hogy minden ilyen gyorsan változik.
- Ha te mondod. – fogalmam sem volt mit kezdjek az egész helyzettel, ismételten ott tartottam, mint a legelső napon. Az agyam még nem fogta fel teljesen, hogy mi történt, de jegeltem a kérdéseimet.
Az ezt következő másfél órában a fiúk sportot űztek abból, hogy minél jobban kikészítsenek, Louis elővette a világ legfárasztóbb poénjait, Niall pedig félpercenként a konyhába szeretett volna rángatni kajáért. Fogjuk rá, egészen jókedvem volt, az egyetlen zavaró tényezőnek az számított, hogy akárhányszor próbáltam volna feljutni az emeletre, hogy esetleg legalább egy hellót mondhassak Liaméknak, de egyszerűen a többiek nem engedték, olyan mondvacsinált indokokkal, mint hogy a szobámnak kinevezett vendégszoba jelenleg egy romhalmaz. Hiába ajánlottam fel a segítségemet legalább egy milliószor, nem fogadták el. Egy idő után aztán inkább rájuk hagytam az egészet. Épp valami hülye shownműsort néztünk a tv-ben, amikor Liam trappolt le nagy boldogan a lépcsőn. A kanapé és a tv közé ugrott, és elkiáltotta magát.
- Vágtatok, vágtatok, de milyen pofát vágtatok? – rajtam kívül mindenkinek leeshetett, hogy miről van szó, mert a srácok körülöttem nevetni kezdtek, majd egymás szavába kezdtek beszélni és ugrándozni.
- Liam, nem csoda, hogy nincsen egy barátod sem – üvöltette Louis.
- Csak egy igaz barát őszinte ennyire – jött a kontra Liamtől, és bevágódott az egyre izgatottabb Lou és közém. Lassan kezdtek derengeni a dolgok, sőt, egyre inkább sejtettem, hogy egy filmről lehet szó, mert az idézetek nagyon ismerősek voltak, ennek ellenére még tanácstalanul ültem az ugrándozó fiúk között.
- Amanda, még mindig semmi? – nézett rám kicsit csalódottan Harry, amikor megráztam a fejem. Hiába igyekeztem, az idézetekben mindig borzalmasan rossz voltam. – pedig biztosan ismered. Na figyelj. – a következő mondatot már egy oktávval magasabban, felettébb..khmm.. vicces hangon kezdte. – Ismered a nagylepényt? – oké, igaza volt. tényleg csak én voltam a hülye. az izzók kigyúltak a fejemben, hirtelen leesett minden, megvilágosultam, hívja mindenki úgy, ahogy akarja.
- A nagylepényt? Kerekerdő közepén? – most már én is a többiekkel együtt nevettem, akik látszólag megnyugodtak a ténytől, hogy az életemből nem maradt ki egy olyan csoda, mint a Shrek. Nem tűnt úgy, hogy túlzottan gyorsan elszakadnánk a témáktól, a fiúk mintha kívülről tudták volna az egész mesét. Oda és vissza.
- Kék virág, piros tüske, kék virág, piros tüske…mennyivel könnyebb lenne, ha nem lennék színvak… kék virág, piros tüske, kék virág, piros tüske – Niall rettentően meggyőzően alakította szamarat, és annyira édes volt, hogy a földön kötöttem ki a nevetéstől. Harry és Louis egymásra néztek, és ők folytatták.
- Csak hogy tudd, az ogréban sokkal több van ám, mint hiszik. – Louis megpróbált komolynak tűnni, de minden második szavába belenevetett.
- Például? – Harrynek sem sikerült jobban a komolyság, de ezt egyikünk sem bánta.
- Például. Az ogrék olyanok, mint a hagyma.
- Büdösek?
- Neem. – kis túlzással Louis nevetésétől volt hangos az egész ház.
- Megríkatnak
- Nem.
- Áá, ha a napon hagyod őket, bebarnulnak, és fehér szőrük lesz?
- Nem., a hagyma több rétegű. Az ogre több rétegű. Érted már? Több rétegűek vagyunk.
- De Lou – Niall visszapattant a kanapéra, és onnan folytatta. – A hagymát nem mindenki szereti. Torta! Azt mindenki szereti, az is réteges.
- Nem Niall, nem érdekel mit szeret mindenki. Az ogre nem olyan,mint a torta.
- Tudod mit szeretnek még? A parfét. Találkoztál olyannal, akinek azt mondtad „Együnk egy kis parfét” és azt mondta: „ Nem, utálom a parfét”. A PARFÉ ISTENI. – Niall ezen csodálatos végszavára láttam meg Zaynt és egy idegen lányt a lépcsőről lejönni. A lány gyönyörű volt, és látszólag jól érezték magukat Zaynnel. Valószínűleg már régóta hallhatták fentről a hülyéskedésünket, és ők sem szerettek volna kimaradni a buliból.
- Ott vagyunk már? – kérdezte Zayn. Ma este már ő volt a harmadik, aki Szamár bőrébe bújt, és Niallhez és Harryhez hasonlóan neki is remekbeszabott volt az alakítása. Kiváncsi voltam, hogy milyen lesz az ismeretlen lány, akinek a jelenléte valamiért nagyon nem tetszett a szívemnek és a gyomromnak (a fene sem érti a reakcióimat. Héé, Amanda, ez a lány semmi rosszat nem csinált. Csak…óó, jézus istenem, miért ne lehetne itt Zaynnel? azt sem tudom kicsoda. egyébként meg be kellene fejeznem a magamhoz való beszédet, mert meg fogok őrülni)
- Ott vagyunk már? – kérdezte most ő is, és a rohadt életbe, teljesen olyan volt, mint Shrek. Mindenki körülöttem a hangulat csúcsán volt, és ezerrel nevetett, de az én örömöm nem volt teljes, ezért a mosoly is elég erőltetettnek tűnt az arcomon.
- Héé, ez nem vicces.
- Héé, ez nem vicces – tessék, hát nem ironikus, hogy pont ez a mondat jött velem szembe. De, őszintén szólva nagyon vicces volt, amit Zaynék csináltak, és utáltam magam, amiért nem tudok velük nevetni.
- Héé, ez nagyon gyerekes.
- Héé, ez nagyon gyerekes. – tessék, mintha csak hozzám beszélnének. Tényleg borzasztóan gyerekes vagyok. És szánalmas.
- Okos enged, szamár szenved.
- Okos enged, szamár szenved.
- Én engedek.
- Én engedek. – a hangulat most már tényleg a csúcsponton volt, mindenki nevetett, szegény lány is alig bírta kipréselni magából a mondatait, ahogy jöttek lefelé a lépcsőn, én meg csak ültem a háttérben, valami erőltetett bájmosoly még mindig ott ragadt az arcomon, de gondolatban már minden életkedvem elfogyott. Nem értettem saját magam, a gondolataimat, és ez egyre inkább megijesztett.
- Többet nem szólalok meg.
- Na végre! – kiáltott fel mindenki, és Zaynék csatlakoztak hozzánk a nappaliban. Nem akartam elrontani a hangulatot a saját bénaságaimmal, ezért inkább a konyha felé indultam, hogy egy kicsit összeszedjem magam, és visszaállítsam az agyam a normális állapotába. Meglepetésemre azonban Niall azonnal utánam jött, és a konyhában leült velem szemben. Nem akartam, hogy észrevegye a rosszkedvem, ezért visszakapaszkodtam a Shrek történetbe, és kissé felháborodottan kérdeztem meg.
- Miért követsz mindig? – Niall természetesen vette az adást.
- Miért? Elmondom.. Mert magam vagyok, és elhagyott mindenki. Elszállt minden gond, már nem ugrat senki… - az egész mesében ez a dal volt a kedvencem, és Nialltól megint jobb kedvem lett egy kicsit. – Egyébként csak láttam, hogy valami nagyon elszomorított, és gondoltam, valami kaja mellett könnyebben elmondod. – ezzel elővett két jégkrémet a mélyhűtőből, és az egyiket nekem dobta. – Szóval Amanda, mi a gond?
- Ennyire látszik? – kérdeztem, miközben a jégkrémet majszoltam. Niall bólintott, és intett, hogy folytassam. – Niall, én csak.. ezt olyan nehéz megmagyarázni, de... és inkább ne kérdezd meg, miért kérdezem… ki az a lány Zaynnel?
Niall valamiért nagyon viccesnek tartotta a kérdésemet, és alig bírta lenyelni a jégkrémét a nevetőgörcsétől.
- Amanda, te tényleg miatta aggódtál? – bólintottam, és a kezembe temettem az arcom. Kimondva még gyerekesebbnek hatott a történet. – A lány Danielle, Liam barátnője.
- Danielle? De hát nem Zayn..? – nem hagyta befejezni a mondatomat.
- Jajj, te kis butus, dehogy. Danielle azért jött át, hogy megnézze a lakást, és segítsen egy kicsit berendezkedni. Liam és Zayn rábízták a te szobádat, mert nem igazán szerettek volna a magánszférádban kutakodni, vagy valami ilyesmi. De ne aggódj, ezer százalék, hogy jól ki fogtok jönni. Danielle nagyon kedves lány. – Niall bíztatóan mosolygott rám, és megölelt. – Látod, csak kérdezned kell. Most már minden jobb, nem?
- De, sokkal - mosolyogtam rá vissza, és tényleg így éreztem. Sőt, eszméletlen lelkiismeret furdalásom volt, amiért Daniellet ilyen hamar leírtam magamban. Elhatároztam, hogy a lehető legkedvesebben fogok vele viselkedni, és nem leszek olyan szerencsétlen, mint általában szoktam.
- Akkor..nem szeretnéd megnézni a szobát? Daniellék biztos remek munkát végeztek.
- De, menjünk – ezzel Niall nyomába szegődtem. A nappali teljesen kiürült, és az egész házban kísérteties csend uralkodott. Niallt viszont ez egyáltalán nem zavarta, és magabiztosan lépkedett fel a lépcsőn. Először megmutatta a srácok szobáját, és a fürdőket, majd az utolsó szobába is behúzott. Még körülnézni sem volt időm, amikor a szoba legkülönbözőbb pontjaiból szólaltak meg a már ismerős hangok, Danielle-ével kiegészítve.
- Köszöntünk téged, vándor idegen, hadd daloljuk el, mi a házirend. Sorba állj, ne zajongj, úgy nem kapsz két pofont, dulockban az élet szép. lakóink kedvesek, csókra vár minden...ARC! Dulockban, Dulockban, dulockban az élet szééép. – a dal felénél már a földön ültem a nevetéstől, aztán mikor végre befejezték, odarohantam mindenkihez, és szépen sorjában agyonölelgettem a fiúkat. Hát igen, az Manda féle szeretettúltengés…Egyszerűen annyira őrültek és aranyosak voltak, és minden gondomat elfelejtették velem. Végül Daniellehez is odaértem, bemutatkoztam, és megköszöntem neki mindent. Végre arra is jutott időm, hogy körülnézzek a szobámban. Meg kellett állapítanom, hogy Danielle, Liam és Zayn duója remek munkát végzett. A szoba egyelőre még messze volt a teljesen Amandás állapottól, de mindenem megvolt, magamhoz képest rettentő rendben, és egyébként komolyabb szinten nem is érdekelt a dolog. A mai nap után egy koszos pincében is elaludtam volna. Úgy tűnt, a fiúkra is rájött a a fáradtság, mert a Shrek-poénok is megszűnőben voltak, és egy gyors vacsora után mindannyian a szobánkba mentünk, (illetve Danielle Liam szobájába.. Louis azért annyira még nem volt fáradt, hogy ne süssön el pár poént ezzel kapcsolatban) hogy kipihenjük a mai napot. Azt hiszem, ez kellően mozgalmasra sikerült mindenki számára.
