11. fejezet

AMANDA

Sosem értettem azokat az embereket, akik nem várták a szülinapjukat, és mindig teljesen kedvetlenül és reményvesztetten kelnek fel a nagy napon. Ha engem kérdeztek, a születésnapom az egyik a legjobb dolog az évben, és valószínűleg sokaknak őrültségnek hangzik, de imádom a szülinapokat. Bárki szülinapjáról legyen szó, teljesen felpörgök és izgatott vagyok, a sajátomról meg ne is beszéljünk. Ettől a tizennyolcadiktól viszont fogalmam sincs, mit várjak. Azt semmiképp sem, hogy a fiúk bárhonnan is tudomást szerezzenek a szülinapomról. Nem szerettem volna az orrukra kötni, mert egyrészt viszonylag bunkónak és kínosnak tartottam volna, ahogy egyszer csak előállok azzal, hogy „hééé, srácok, egyébként szülinapom van”, és amúgy sem vártam volna el tőlük semmilyen ajándékot. Ötletem sem volt viszont, hogy a családom és a barátaim hogyan köszöntenek majd fel. Eddig minden szülinapomat valami téliesített piknik keretében ünnepeltük (értsd a családi házunk nappalijában gyűltünk össze, tortát ettünk, beszélgettünk, minden ilyesmi. Az viszont konkrétan esélytelennek tűnt, hogy ezt idén is megcsinálják, mivel még mindig Liaméknél laktam, ráadásul most már az itt tartózkodásom célja is elkerülhetetlen volt, ezért két napja rendületlenül gyártottam a képeket a fiúkról. Először mindenkinek nagyon furcsa volt, látni kellett volna a fiúk fejét, ahogy mondjuk tegnap reggel beállítottam a reggelijük kellős közepén, és elkezdtem fényképezni. És volt pár olyan pillanat, amikor leginkább a halálba kívántak volna, láttam az arcukon. És igen, először én is nagyon kényelmetlenül éreztem magam, fogalmam sem volt, mikor lehet elkapni őket egy kép erejéig, és mikor nem. De aztán, ahogy az első pár kínos fotón túljutottunk, újra ráébredtem, mennyire imádom a fényképezést, és mostanra már egész jól belejöttem, és a fiúk sem rezzentek már össze minden kattanásra.  A mai napra tulajdonképpen semmi különöset nem terveztem, bár ugye nem én voltam az egyetlen, aki a napi programomban döntött. Ahhoz azonban, hogy bármihez is nekikezdhessek, először ki kellett volna kászálódnom az ágyból, ami, hiába voltam most már tizennyolc éves, egyáltalán nem ment könnyen, és legszívesebben délig csak lustálkodtam volna. Lentről viszont egyre több és több hang szűrődött fel, és nagyon úgy tűnt, hogy ha nem szedem össze magam, már csak a vajas-narancslekváros kenyérből marad valami, és a Harry-féle reggeli minden fantasztikus eleme a fiúk gyomrában végzi, úgyhogy inkább magamra kapkodtam valami emberi ruhát, próbáltam emberi arcot is varázsolni hozzá, és a szokásosnál talán valamivel több lelkesedéssel és a hajnali időponthoz képest mindenképpen vidáman trappoltam lefelé a lépcsőn. A megérzéseim nem hazudtak, a fiúk mind a konyhaasztal körül telepedtek le, és Danielle is csatlakozott a csapathoz. Az időzítésem fantasztikus volt, mert még senki nem állt neki annak a hatalmas kupac kajának, amit Harry és Liam az asztal közepére prezentáltak. Leültem Niall mellé, aki mintha csak arra várt volna, hogy én is megérkezzek, és egyből lecsapott a pirítósokra maga előtt.
- Amanda, meglepően jókedvűnek tűnsz ma reggel – Louis úgy nézett rám, mintha a nyolcadik csoda lenne, hogy reggelente nem vagyok rettentően morcos. Oké, elismerem, ez jogos volt.  – Valami különleges napra ébredtünk? – Majdnem reflexből rávágtam az igent, de megzavart, hogy mellettem Niall és Zayn is nevetni kezdtek, amit nem tudtam hova tenni, ezért inkább csak nemet intettem a fejemmel.
- Nem tudok semmiről. De már csak ezért az omlettért is érdemes volt felkelnem – mutattam a tányéromra. – Egyébként mit terveztek mára?
- Mmm.. semmi különöset – mondta Harry – A mai napunk elképesztően nyugodtnak és túlzottan hétköznapinak tűnik itt elsőre.
- Akkor ugye nem probléma, ha elrabolom pár órára Amandát? – mosolygott most rám Danielle, és a kérdése teljesen váratlanul ért. Fogalmam sem volt, mit szeretne velem csinálni. – Héé fiúk, ne nézzetek már így – nevetett most fel Danielle – semmi különösre nem gondoltam, csak eszembe jutott, hogy vásárolgathatnánk egy kicsit. Tudjátok, minden olyasmi, amit két lány szokott csinálni. És egyébként sem hallottam még a véleményét rólatok, úgyhogy ez egy tökéletes alkalom lenne erre is. Mármint, ha lenne kedved hozzá, Amanda .
- Persze, oké. – bólintottam. Őszintén? Teljesen meglepődtem az egészen, de a szó kellemes értelmében.  – Mikor induljunk?
- Tőlem akár most is mehetünk.
Szinte egyszerre pattantunk fel az asztaltól, gyorsan összeszedtünk minden szükséges dolgot, elbúcsúztunk a még mindig reggeliző fiúktól, és beszálltunk Danielle kocsijába.

LIAM

Amint Daniellék elhagyták a házat, lázas készülődésbe kezdtünk. Nagyon hálás voltam neki az ötletért, hogy távol tartja Amandát a háztól, amíg mi mindennel készen leszünk. Harry és Lou vállalták, hogy eltakarítják a reggeli maradványait, de ahogy elnéztem, nem kellett volna hagyni nekik. Két percig nem figyelünk oda, és Harry már a maradék lekvárt nyalogatja Lou arcáról… Egyszerűen elképesztőek néha. Sokszor. Mindig. Már meg sem próbálkoztam azzal, hogy leállítsam, inkább én kezdtem el bepakolni a hűtőbe a maradékot. Ahogy viszont kinyitottam, és benéztem a hűtőbe, valami nagyon nem stimmelt. Feltűnően sok volt a hely ahhoz képest, hogy reggel, miután megsütöttem a tortát, alig tudtam betuszkolni. A torta. Atyajézusúristen… hol a torta? Akárhányszor néztem végig a hűtőn, sehol nem találtam. Kezdtem pánikba esni, ami nálam viszonylag ritkán fordul elő.
- Mi a baj, Liam? – Niall jött oda hozzám, és nézett a hűtőbe.
- Hol van a torta? Niall, hol a torta? Ugye nem te etted meg a tortát?
- Milyen tortát?
- Hát  Amanda szülinapi tortáját. Amit Daniellel sütöttünk neki reggel, és ami elméletileg az ajándéka lett volna. Tudod, a szülinaphoz általában hozzátartozik a torta is.
- Ááá…torta. – Niallnek is leesnek azért a dolgok időben. – Nem, nem tudom,mi lett vele.
- Akkor biztosan nem te etted meg?
- Jézus, Liam, dehogy. Miért ennék meg egy tortát, ami a hűtőben van? – szerintem ő sem kérdezhette komolyan. – Ó, inkább ne válaszolj. – tudtam. – De ez most tényleg nem az én bűnöm. De ha nem találod meg, nagyon szívesen segítek újat sütni. Szerintem még lesz rá időnk, ne aggódj.
- Ne aggódjak? Niall, a hűtőből eltűnt egy torta. Egy torta, aminek ott kellene lennie. De nincs ott.
- Liam, elsőre is felfogtam, de nyugodj meg egy kicsit. Nem lesz semmi gond. Írsz egy sms-t Daniellenek, hogy egy kicsit tovább maradjanak Amandával, aztán megsütjük újra a tortát, és minden rendben.
- De… - mielőtt bármit is mondhattam volna, Louis és Harry abbahagyták a hülyeségeiket, és odajöttek hozzánk.
- Mi történt? – kérdezték szinte kórusban.
- Liam tortája eltűnt a hűtőből. Van ötletetek, hogy mi történt?  - nem sok reményt fűztem hozzá, hogy halvány lila sejtésük is lehet arról, hogy merre kirándul a tortám, de Louis hirtelen teljesen elpirult és zavarba jött. Héé, eddig úgy tudtam, hogy csak Niall elől kell elrejtenem a dugiédességeket. Mi történt Louval?
- Az úgy volt.. – kezdte el. – Hát, igazából csak szükségem volt a répákra, és ahogy próbáltam őket kihalászni a torta mögül.. öö.. beletenyereltem, és ahogy próbáltam megfordulni, magam után rántottam az egészet.
- Louis Tomlinson, egyszer még az őrületbe kergetsz. – komolyan nem tudtam elhinni, hogy valaki ennyire béna legyen, de természetesen nem tudtam rá haragudni.
- Ne haragudj Liam, ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj, nem akartam, tényleg nem.
- Túlélem, Lou. – mosolyogtam rá vissza. Borzalmasan rosszul állok ezzel a haragtartással. – Viszont valahogy muszáj megsütnünk azt a tortát. Ki segít nekem?
- Ez mindenképp én leszek.-  tette fel a kezét Lou. – Mégiscsak az én saram az egész. Ugye nem túl bonyolult ez a torta?
- De, Louis, rettentően. Ezért tudtam én is elkészíteni Daniellel kevesebb, mint egy óra alatt. – nem spóroltam ki az iróniát a mondatomból, de ez most kivételesen teljesen jogos volt.
- Akkor mi mit csináljunk?  - nézett most rám Harry és Niall. Zayn ismeretlen helyen tartózkodott, ami szintén nem segített a helyzetünkön, főleg, hogy még egy rakat dolgot meg kellett volna csinálnunk, mielőtt a lányok visszaérnek. Mindenki tanácstalanul nézett rám, úgyhogy természetesen nekem kellett valahogy elrendeznem a dolgokat. Mint Mindig.
- Harry, megkeresnéd Zaynt? Mi Louval nekiállunk a tortának, Niall, te pedig rendezhetnéd a lufikat.
- Lufik? Lesznek lufik?
- Mark azt mondta, szerinte azok elengedhetetlen kellékek. Bár lehet, hogy nem kellene benne megbíznom.
- Miért, szerintem a lufik aranyosak. Mint Amanda. Tehát biztos szeretni fogja. – Niall logikájától mindig elámultam. Egyszerűen hihetetlen volt a srác.

HARRY

Az egyetlen ötletem azzal kapcsolatban, hogy hova szívódhatott fel Zayn, a szobája volt. Arról tudtunk volna, ha elhagyja a házat, úgyhogy nyílván a szobájába zárkózott be, de ötletem sem volt, hogy miért. Egy kicsit hezitáltam, mielőtt kopogás nélkül nyitottam be a szobájába, de igazából ő sem kezelte sokkal komolyabban a hasonló helyzeteket, ezért inkább lendületből szélesre tártam az ajtót.
- Zayn, mi a helyzet? – oké, nem a legtökéletesebb kérdés, amit ilyen helyzetekben fel lehet tenni. Mármint amikor az egyik barátodat megtalálod, ahogy épp az ágyán gubbaszt, és a semmibe bámul, mintha legalább a fél világ fájna neki.
- Semmi – végre rám nézett, és megeresztett egy kényszeres mosolyt, de szerintem ő maga is tudta, hogy nem fog majd ilyen egyszerűen lerázni.
- Zayn, ha semmi lenne, már rég lenn fújnád a lufikat Niallel vagy Louiséknak segítenél újra megsütni a tortát.
- Lesznek lufik? – szép, szép, ilyen egyszerűen nem fogja elterelni a témát.
- Igen, de nem válaszoltál a kérdésemre. Mi a gond, Zayn?
- Semmi, tényleg. – a mosolya egy hangyányival őszintébbnek tűnt. – Csak tudod, egy kicsit félek attól, hogy Amandának esetleg nem fog tetszeni az ajándékom. Kicsit? Igazából az elmúlt fél órában csak ezen agyalok. Harry, én olyan reménytelen eset vagyok.
- Zayn, ne mondj ilyet. Te jó ég, dehogy vagy reménytelen. És ezer százalék, hogy Amanda örülni fog, bármit is vettél neki.
- Biztos vagy benne?
- Teljesen. Viszont ha továbbra is itt bent üldögélünk, Liam le fogja szedni a fejünket. Állítólag rengeteg mindent kell még megcsinálnunk.
- Oké, menjünk – Zayn még mindig nem volt teljesen önmaga,  de azért már sokkal emberibbnek tűnt.
- Zayn, nyugi. Minden rendben lesz. – megöleltem, ezzel is valamennyi lelket öntve belé, és elindultunk lefelé, megkeresni a többieket. Fogalmam sem volt, Niall hogy halad a lufikkal, de a konyhából elég érdekes hangok szűrődtek ki, úgyhogy inkább arra néztünk el. Louis épp tejszínhabkarikákat fújt Liam hajába, aki már úgy látszik, a passzív tiltakozás állapotába ért, és meg sem próbált védekezni, csak rettentően dühös arcot vágott. Nem tehettem róla, természetesen azonnal a földre kerültem a nevetéstől, és ahogy láttam, Zayn is hasonló helyzetbe került. Komolyan, Lou mindenből viccet tudott csinálni, és amikor már azt hitted volna, hogy halálra idegesít az őrültsége, újból és újból rá kellett jönnöd, hogy imádod.
- Srácok, ti mit csináltok? – próbáltam kiszenvedni magamból a kérdést két nevetés között.
- Amanda szülinapi tortáját. – válaszolta ártatlan képpel Lou.
- Akkor miért Liam haján van az összes tejszínhab?
- Mert Liam akár torta is lehetne. És akkor sokkal kevesebb problémánk lenne. – Liamnek nem nagyon tetszhetett a válasz, mert valamit morgott magában. –Mit mondasz, drága torta? – fordult hozzá újra Louis. – Azt hiszed, nem lennél elég finom Amandának? Nyílván Zaynnek jobban örülne – említett személy itt erőteljesen elpirult. Én meg lassan elmehetnék ilyen rendőrségi bűntettismertetőnek. Louis erőteljesen elgondolkodott, és elindult a még mindig a földön ülő Zaynhhez.
- Meg ne próbáld, Tomlinson.
- Miért ne? – Louis olyan csalódott bociszemekkel mérte végig az előtte ülő fiút, hogy majdnem megsajnáltam. Majdnem.
- Mert felvásárolom az ország összes répás kézkrémét, és egyet sem fogok neked adni belőle. – oké, Zayn eszméletlen volt az ilyen válaszaival. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen, aki meg tudta néha győzni arról Lout, hogy ne kövesse el a tizenötezer-hatszázhuszadik hülyeségét is.  Nem tudom, most hogy alakult volna a csatájuk, ha Niall nem érkezik tökéletes időzítéssel, húsz felfújt léggömbbel a kezében.
- Srácok, végeztem. Azt hiszem, kifújtam az összes levegőt a tüdömből. Ti nem vagy tok éhesek? Mert engem teljesen kimerítettek a lufik. – azt hiszem, ezen a ponton tette le a lufikat a kezéből, és nézett körbe a konyhában. – Héé, itt meg mi történt? Ugye megsütöttétek a tortát? Liam, neked miért van tejszínhab a fejeden?
-  Azt a majmot kérdezd ott középen – mutatott Liam Loura. – Mindenesetre én azt hiszem, megejtek egy hajmosást.
- Ártatlan vagyok – ejtette ki a kezéből Louis a tejszínhabos dobozt, ami ahogy leesett, valami abszolút rejtély hatására egyszerűen felrobbant, és az egész konyha tejszínhabos lett. Tényleg, ezt a délelőttöt nem lehetett volna szebben megkoronázni.


AMANDA

- Liam most hívott, azt mondta, maradhatnánk még egy kicsit, mert ők elmentek otthonról. – Daniellel egy kávéházba telepedtünk le, miután két órát járkáltunk fel-alá az egyik bevásárlóközpontban.  Nem tartozott a kedvenc hobbijaim közé a vásárolgatás, de Daniellel egészen hamar megtaláltuk a közös hangot, és az ízlésünk is hasonló volt, úgyhogy eddig abszolút kellemesen telt a délelőttünk, leszámítva a tényt, hogy egy idő után borzasztóan elfáradtunk, és alig bírtuk magunkat elvonszolni eddig a kávézóig. Daniellet egyébként egész sokan megismerték útközben, de sokkal hétköznapibb volt vele bármit csinálni, mint a fiúkkal. Danielle most jött vissza a mosdóból, és ezek szerint Liammel is sikerült beszélnie.
- Mit csinálnak?
- Fogalmam sincs. Liam kicsit ingerültnek tűnt, úgyhogy valószínűleg valamilyen megbeszélés vagy hivatalos dolog lehet.
- Hú, szuper. – igazából legszívesebben már visszamentem volna, mert úgy éreztem, pillanatokon belül elalszom, de inkább nem tettem szóvá. Minden reményem az előttem lévő teában volt.
- Amanda, kérdezhetek valamit?
- Persze. – kicsit nyomasztó volt, ahogy Danielle feltette a kérdést, de reméltem, hogy csak a szokásos rossz előérzetem játszadozik  velem.
- Szóval… ha választhatnál a fiúk közül, melyikükkel randiznál?
- Héé, azt hittem, csak viccelsz, amikor azt mondtad a srácoknak, hogy ki akarsz engem faggatni velük kapcsolatban…
- Nem, nem vicceltem – nevetett Danielle. – Na, kit választanál?
Hezitáltam. Nem mintha nem tudtam volna a választ Danielle kérdésére. Ami azt illeti, teljesen biztos voltam abban, hogy kit választanék, csak nem tudtam kiigazodni a kesze-kusza érzéseimen vele kapcsolatban, és azt sem tartottam feltétlenül a legjobb megoldásnak, hogy pont Daniellel osszam meg a gondolataimat. Talán rövid időn belül már Liam is tudna mindenről, és elképzelhetetlennek tartom, hogy ő ne számoljon be a többieknek a válaszomról.
- Ennyire nehéz eldönteni? – szakította félbe a gondolatmenetemet Danielle. – Vagy csak nem szeretnéd elmondani?
- Inkább az utóbbi. Ne értsd félre, de még nem vagyok teljesen tisztában a saját érzéseimmel, és ha esetleg bárkinek elmondanád..
- Héé, Amanda, tudom, hogy nem ismersz, de hihetetlenül jó vagyok a titkok megtartásában. És ünnepélyesen megígérem neked, hogy ez a mi titkunk marad. Senkinek nem fogom elmondani.
- Liamnek sem?
- Neki meg pláne nem.
- Uh oké… - végülis előbb vagy utóbb úgyis el kellett mondanom valakinek, mert utálom magamban tartani a gondjaimat. És mivel valószínűleg az egész ügy teljesen reménytelen, jobb túlesni rajta előbb. Másrészt, mivel a barátaim és a családom mintha a létezésemről is elfeledkeztek volna (eddig még egy darab boldog szülinapot sms-t sem kaptam, és nekem kellett mindenkit zaklatnom az elmúlt időszakban, ha meg szerettem volna tudni, mi történik azokkal, akiket szeretek), nem biztos, hogy egyhamar hasonló helyzetben találhattam volna magam, ezért úgy döntöttem, hogy megragadom a lehetőséget.  – Zayn – az arcomat a kezeimbe temettem és nem mertem Daniellere nézni, mert éreztem, hogy egyre jobban elpirulok. Te jó ég, Amanda, összeszedhetnéd már magad igazán. Mostanában egyre idiótábban kezelek minden helyzetet, ami Zaynnel kapcsolatos.
- Tetszik neked, ugye? – kérdezte Danielle.
- Igen. -  válaszoltam még mindig a kezeim mögül. – De tudom, hogy teljesen esélytelen bármi is, úgyhogy…
- Miért lenne esélytelen, Amanda? Te egy imádnivaló lány vagy, és ezt szerintem Zayn is észrevette.
- Képzelem – tessék, megint előjött az ironikus énem. Borzalmas vagyok.
- Nem vicceltem, Amanda. Higgy nekem – ezzel Danielle még egy bíztató mosolyt küldött felém, majd próbálta másfelé terelni a témát. Hálás voltam neki, mert nem bírtam volna elviselni, ha továbbra is az én szerencsétlenségem marad a téma. Legalább egy órát üldögéltünk még a kávézóban,aztán Danielle hirtelen felpattant, és úgy döntött, hogy akárhol voltak is a fiúk, épp itt az ideje, hogy mi hazafelé vegyük az iránt. A csajnak valamiért egész hazafele úton eszméletlenül jókedve volt, mintha legalábbis a fiúk háza helyén egy gumicukorerdő állna, és ez valamiért engem is jókedvre derített, így alig vártam, hogy végre visszaérjünk.