13. fejezet 1. rész

Először egy kis szolgálati közlemény. Köszönöm szépen mindenkinek, aki olvassa a blogot, és tetszikelget, kommentelget, és csak erre jár. Tényleg köszönöm. Tudom, hogy a történetem meglehetősen kezdetleges és sablonos, úgyhogy minden dícsérő szó mosolyra késztet egy kicsit. Nem sikerült teljesen befejeznem a mostani fejezetet, de nem akartalak titeket folytatás nélkül hagyni, mivel holnaptól tíz napig Angliában, pontosabban Londonban leszek. Szerintem el tudjátok képzelni, mennyire örülök neki, és legszívesebben kiugranék a bőrömből. Nem kérek mást, csak hogy amíg nem vagyok járjatok erre, és KOMMENTELJETEK ♥ sokat jelentene. és és és... ha szeretnétek, ha a második rész egy kicsit Zayn szemszögéből legyen, akkor...akkor is írjatok. Fanni voltam.

Ahogy a repülőtér felé tartottunk, a gyomrom egyre szűkebbre zsugorodott, lassan már attól tartottam, hogy teljesen el fog tűnni. Az elmúlt másfél napom konkrétan azzal telt, hogy Louis és Harry rémtörténeteit és ugratásait hallgathattam felváltva arról, hogy mik történhetnek a Zaynnel közös hétvéngénken. Louis úgy vázolta fel a jövőnket, hogy vasárnap már egy örökbefogadott ikerpárral térünk majd haza, Harry szerint viszont Zaynnek biztosan megtetszik majd a síugrás, és ez lesz az új hobbija. Nem tudom, melyikük idegesített jobban úgy kétpercnyi szövegelés után, azt viszont tudom, hogy ahogy közeledett az indulás időpontja, úgy lettem egyre idegesebb és idegesebb. Féltem, mert bár Zaynnel a kezdetektől fogva megtaláltuk a közös hangot, még soha nem töltöttem ennyi időt. Kettesben. Még mindig olyan hihetetlennek tűnt kimondani. Egy hétvége, csak vele. Természetesen, hogy ne hazudtoljam meg a koromat, ettől a gondolattól egyből száguldozni kezdtek a gyomromban a szárnyaikkal verdeső lepkék, és a szívem is egészen érdekes ritmust vett fel, de ezen már meg sem lepődtem. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi ideje váltott ki belőlem ilyen reakciókat Zayn közelsége, és nem is igazén tudtam magamban elrendezni ezeket a dolgokat. Úgy éreztem magam, mint egy tizenhárom éves tinilány, de próbáltam normálisnak tűnni, még akkor is, amikor a hangosbemondó végre a mi gépünket hívta, és Zaynnel egyszerre pattantunk fel a székünkről, hogy a már így is viszonylag hosszú sor végére caplassunk.

- Mi a baj, Amanda? – Zayn aggódva fordult felém. Egész eddig ártatlan hétköznapi témákról beszélgettünk, így gondolom viszonylag váratlanul érte a „kirohanásom”. - Én csak…azt hiszem, a repülés nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. – mielőtt még közbeszólhatott volna, eleresztettem egy halvány mosolyt. – De minden rendben lesz. Máskor is túléltem már. – próbáltam magabiztosra venni a figurát, és nem elárulni, hogy titokban már tényleg borsónyira zsugorodott a gyomrom, de Zayn nem akarta tovább firtatni a témát, és egy utolsó aggódó pillantás után megint másfelé terelődött a beszélgetésünk. Már majdnem teljesen megnyugodtam, amikor a stewardessünk angyali hangon bejelentette a felszállást, és a gépünk elindult a kifutópályán. Nem is igazán figyeltem arra, hogy mit csinálok, csak görcsösen belekapaszkodtam a szék támlájába, és becsuktam a szemem. Próbáltam mindent kizárni magam körül, de éreztem, ahogy egyre idegesebb leszek. Amikor a gépünk elemelkedett a földtől, már tényleg teljesen magam alatt voltam, de ekkor Zayn megfogta a karfát erősen szorító kezem, és engem hirtelen teljes nyugalom árasztott el. Ötletem sincs, honnan tudhatta, hogy pont erre van szükségem. Még mindig éreztem, ahogy a gép emelkedik, és a szemem még mindig nem mertem kinyitni, de már tudtam, hogy biztonságban vagyok. Vele.

 A hotel gyönyörű volt. Inkább valami falusi vendégházra hasonlított, mint egy nagyvárosi szállodára, a szobánk is teljesen otthonosan volt berendezve, és az erkélyről pont el lehetett látni a sáncokig. Számítottam arra, hogy hideg lesz, de a jeges levegő még így is meglepetésként ért, ahogy kisétáltam Zayn után az erkélyre. Az első fél perc borzalmas volt, azt hittem, ott lesz belőlem jégszobor, ezért megpróbáltam aprókat szökkenni és tipegni, hogy egy kicsit kevésbé érezzem a csontjaimig hatoló fagyot. Nem terveztem viccesnek kinézni, de mint annyiszor máskor, most is kudarcot vallottam, és amikor pár másodperccel később felnéztem, Zayn nevető arcával találtam szembe magam. 

- Mi van hercegnő, túl nagy a forróság?

- Igen, tudod, nem a sivatagi klímához szoktam - a valóságban úgy éreztem, tényleg fagyhalált fogok halni perceken belül, ezért inkább visszaugráltam a szobánkba, és bekuporodtam az egyik fotelba. Még annyi időm sem volt, hogy gondolhassak valamire, Zayn is utánam jött, és a kezembe dobta a kabátom. Kérdőn tekintettem rá. 

- Hova megyünk?

- Az legyen egyelőre meglepetés. De remélem imádni fogod. Na gyere, elkésünk. - ezzel felhúzott a kanapéról, és olyan izgatottnak tűnt, mint egy ötéves kisgyerek a szülinapján. Még mindig nem tudtam hova tenni a dolgokat, és próbáltam nem túl sokat gondolkodni azon, hogy mennyi minden történhetne ezen a hétvégén, ezért gyorsan felöltöztem, Zayn kézen fogott (ami, mondanom sem kell, ismét kisebb viharokat okozott a szívemben), és lerobogtunk a bejárat előtti lépcsőkön, hogy elindultunk a kanyargós utcákon.

jajj kiugrok a bőrömből

merthogy ... hossszú, hosszú dobpergés következik. Kaptam egy ilyen díjféleséget, amilyet még soha. Szóval ezer hála és köszönet illeti Alexandrát. Köszönöm. ♥






Szabályok :
1. Tedd ki a blogodra a képet . 
2.Említsd meg annak a jómadárnak a nevét, akitől kaptad. 
3.Küldd tovább minimum három, kizárólag One Direction fanfictionos blognak.  
4. Írj magadról pár infót ami 1D-vel kapcsolatos (pl.:hol és hogyan ismerted meg őket, ki(k) a kedvence(i)d , és miért stb. )
5. Akiknek tovább küldöd , hagyj megjegyzést a blogjukon , hogy tudják mi vár rájuk. 




Már a Viva La Vida-t is hallottam az X-Factorban, de akkor még egyáltalán nem tetszettek, és ha nem azt a dalt választják elsőnek, sokkal előbb megszeretem őket, így viszont az egész X alatt nem is érdeklődtem irántuk, és nem is értettem a nagy felhajtást körölöttük :D aztán a nyáron bepótoltam mindent, videónaplók, interjúk, majd a WMYB, és akkor le voltam nyűgözve és nem volt visszaút. rövidentömören ennyi. És Louis az abszolútkedvencem, mert piros volt a nadrágja a WMYB klipben és egyszer olyan szexin tűrte ki a haját a szeméből. ez nyilvánvalóan nem így van. Azért szeretem őt ennyire, mert imádom a random hülyeségeit, meg hogy még a legerőltetettebb poénjain is napokig képes vagyok nevetni, imádom az angyali hangját, és a mosolyát miközben énekel, imádom, hogy a nap huszonnégy órájában össze-vissza ölelgeti a másik négy fiút, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, meg imádom az arckifejezéseit is meg még vagy ezernyi dolgot, amit nem fogok itt felsorolni.

és akkor a díj megy tovább IDE és IDE és IDE sőt  IDE is (:

12. fejezet

Nem értettem, miért erőlködött Danielle annyira, hogy üljek le mellé tévézni, mikor össz-vissz két perce érhettünk vissza a srácokhoz, akik egyébként a jelek szerint egy az egyben felszívódhattak, mert az egész házban halálos csend uralkodott volna, ha Danielle nem kiabál már harmadszorra a nappaliból.

-          Amanda, gyere már, ezt muszáj megnézned. 

-          Megyek már – kiáltottam vissza a konyhából. A hűtőből próbáltam magamnak baracklevet szerezni, de egy idegesítően nagy doboz és Louis répaadagjai miatt körülbelül semmit sem lehetett megtalálni. Valahogy azért megoldottam a dolgokat, és fél percen belül lehuppantam Danielle mellé a kanapéra.  – Mit nézünk?

-          Nem tudom, a te neved van ráírva. – a kezembe nyomott egy DVD-t, amin tényleg az én nevem szerepelt nagy fekete betűkkel, és semmi más.

-          Danielle, biztos nem tudod, hogy mi ez?

-          Nem, de nézzük meg, könyörgöm. Biztos nem véletlenül van rajta a neved.

-          Umm, oké – bólintottam, és reméltem, hogy nem a babakori videóimat küldte el valami névtelen jóakaró a házba. Utáltam a kiskori énemet visszanézni, mert szerintem minden kategóriába besorolható voltam a nagyon idegesítőtől a nagyon idegesítőig, de a cuki, az aranyos és az édes ezen a listán nem szerepelt. Daniellere bíztam a dvd elindítását, és közben mindenféle őrült ötlet kavargott a fejemben azzal kapcsolatban, hogy mi lehet a CD-n. Liam mosolygós arcára viszont semmilyen körülmények között nem számítottam.

-          Szia Amanda. Tudom kicsit furcsa, hogy így jelentkezem, de mindenképp valami különlegessel szerettem volna előállni.  

-          Liam, ez így nem lesz jó. Ez a szöveg nagyon gáz, ráadásul ha nem állok lábujjhegyre, a fél fejed ki fog lógni a képből, viszont így meg két perc után fáj a lábam. Biztos, hogy nem akarod Harryre bízni a videózást?

-          Lou, ne szólj bele már az első mondatomba, könyörgöm. Csak pár perc az egész, oké?

-          Ha te mondod… Amúgy szia Amanda,  Louis vagyok a kamera mögül, csak Liam nem engedi, hogy előbújjak innen. Pedig úgy sokkal jobban nézne ki most a tv-d.

-          LOUUU! – Liam most már majdnem idegesnek tűnt. – Kérlek.

-          Kérésed számomra parancs. A színpadon…LIAM PAYNE – ezzel a kamera ráközelített Liam arcára, aki már folytatta is.

-          Amanda, mielőtt Louis még egyszer beleszólna ebbe a videóba, szeretnék neked, remélhetőleg elsőként, NAGYON BOLDOG TIZENNYOLCADIK SZÜLINAPOT kívánni.

-          Boldog szülinapot Amandaaa .

-          Igen, Louis is boldog szülinapot kíván, pedig megmondtam neki, hogy ne szóljon bele többet a videóba. Mindegy.  Szóval eszméletlenül boldog szülinapot, drága Amanda. Nem igazán tudtam, mit adhatnék neked, ezért inkább megkerestem azokat az embereket, akik nem tudnak ma veled ünnepelni, hogy ők is elmondhassák, amit szeretnének. Csak figyelj.

-          Szia kicsim – anyu és apu jelent meg először a képernyőn. – Nagyon boldog szülinapot kívánunk neked édes. Vigyázz magadra és öltözz  fel rendesen. Nagyon hideget mond holnaptól. – nevetnem kellett, pedig már épp a könnyeim bújtak volna elő a szemem sarkából. Nem is anyu lett volna, ha nem ezzel kezdi. Aztán apu is hozzátette a maga jótanácsait. – Anyád nem gondolta komolyan, drágám. De azért tényleg ne igyál túl sokat. Nem lenne feltétlenül kifizetődő, ha a detoxból kellene hazahoznunk. Nemsokára találkozunk.  – a kép máris váltott, és a három tesóm jelent meg a képen. Az öcsém és a bátyám látszólag nem nagy lelkesedéssel álltak be a kamera elé, de azért rendesen odatették magukat a boldog szülinapot részhez. Lizzy húgom a maga öt és fél évével viszont teljesen belelkesült.

-          Amanda, Amanda, Amanda. Képzeld, kaptam kopogóscipőt anyutól. Ugye te is azt kéjtél szülinapodja? (hiába igyekeztem, az r betűt sosem sikerült neki rendesen megtanítanom). És, és  képzeld, Louis megígéjte, hogy ő lesz a hejcegem, mejt neki jengeteg jépája van. csak ezt akarjtam elmondani, és boldog névnapot. izé, nem. szülinapot. sziaaaaa.
Újra váltott a kamera, és most a két legjobb barátnőmet pillantottam meg a képernyőn. Olyna régen nem tartottuk már meg a szokásos esti beszélgetéseinket, és csak most döbbentem rá, mennyire szükségem lenne rájuk néha. Mindig. És annyira édesen hülyéskedtek másfél percig a kamera előtt, hogy elhatároztam, amint egy kicsi időm is marad, találkoznom kell velük. Vagy írnom nekik, felhívni őket telefonon… akármit. Aztán az osztálytársaim jöttek, akiket úgy látszik, annyira elámított a tény, hogy a One Direction tagjai látogatták meg őket, hogy még azok a hmm.. lányok is fülig érő mosollyal köszöntöttek fel, akik máskor még köszönni is lusták… Nem mintha erre nem kötöttem volna fogadást. Azért jó volt látni a drága osztályom fejét is, és realizálhattam, hogy milyen mázlista vagyok, amiért nem kell épp ott benn tengetnem az időt. És…csodák csodájára, Mark is felbukkant a videón, önmagához hűen egy virágos ingben és egy lazacszínű sálban.

-          Amanda, édesem, a képeid valami eszméletlenek. Louis, te most komolyan ezt a profilomat veszed? A másik sokkal előnyösebb lenne. Szóval, tündérem, boldog szülinapot neked. Tudod, elénekelném neked a boldog szülinapot, mert csodálatos a hangom még mindig, de ez a drágalátos selyemfiú itt mellettem még mindig a rossz profilomat veszi. Úgyhogy puszillak édes, és fotózz csak tovább.
Azt hittem, a videónak valahol itt lesz vége, de Liamék még pár embert megállítottak a stúdióban, felvételt készítettek a szomszéd nénivel, és még pár rajongójuk is beállt egy boldog szülinapot erejéig, úgyhogy a végére már egyszerre potyogtak a könnyeim a meghatottságtól és az arcomra kiült egy idióta és bárgyú mosoly, amit az istennek sem tudtam letörölni. Nem mintha szerettem volna. Még soha nem kaptam senkitől ennyire csodálatos szülinapi ajándékot, és még mindig nem tudtam elhinni, hogy Liam ennyire figyelmes és tündéri ember. Jelen pillanatban annyira a videó hatása alatt voltam, hogy felállni sem tudtam,  és azt is csak tíz másodperces késéssel vettem észre, hogy Danielle a nevemet hajtogatja. Rá néztem, mire ő másodpercek töredéke alatt ölelt állt, és boldog szülinapot kívánt.

-          Te tudtál erről? – kérdeztem tőle, miközben az utolsó könnycseppeket is a pulcsim ujjába töröltem.  – És hol van Liam? Muszáj..muszáj beszélnem vele, és megköszönnöm és..

-          Igen, hát persze hogy tudtam róla. – nevetett fel – és ha minden igaz, Liam most már a konyhában van.

-          A konyhában? – nem úgy volt, hogy még nincsenek is itthon? De inkább nem vitatkoztam Danielle-el, a mai nap már elég meglepetés ért ahhoz, hogy ilyenekben kételkedjek.  Benyitottam a konyhaajtón, és nem találtam ott senkit. Már épp hátat fordítottam volna, és visszasétáltam volna a nappaliba, amikor az egyik konyhaszekrény ajtaja kivágódott, és Louis ugrott elő, kisebb szívbajt hozva rám.

-          Boldog szülinapot Amandaaaaa! – megölelt, és két puszit is nyomott az arcomra, és mire újra levegőhöz jutottam, már mind az öt srác és Danielle is a konyhában állt, és épp konfettivel szórták tele a hajamat.

-          Boldog szülinapot! – mindenki egyszerre ordibált, és nem is tudtam, mit csináljak vagy hova nézzek először, kit öleljek meg és totálisan és teljesen zavarba jöttem. Aztán eszembe jutott (elképesztő hogy vág az agyam), hogy nem feltétlenül az a legjobb reakció ilyenkor, hogy megkövülten állok a konyha közepén, ezért gyorsan Liamhez fordultam, és olyan szorosan öleltem meg, amennyire csak lehet.

-          Liam, ez a videó…nem is tudom hogy mondjak köszönetet, mert egyszerűen csodálatos volt, és. Köszönöm, egyszerűen köszönök mindent, ez volt életem eddigi legjobb szülinapi ajándéka, pedig hidd el,az a háromkerekű lila bicikli, amit három évesen kaptam, az sem volt semmi.

-          Örülök, hogy tetszett. – mosolyodott el. – Bár ha ezt tudom, tuti hogy háromkerekű biciklit veszek neked.

-          Hééé, mi lesz a mi ölelésünkkel? – szólt közbe Niall.

-          Niall, mi még nem is adtunk neki ajándékot, te majom . – Harry épp a konfettiket próbálta kibányászni a hajából, mert akármennyire próbálta elkerülni, az ő göndör fürtjei is tele lettek a színes papírdarabkákkal.

-          Akkor ajándékozzunk. – Louis legalább olyan fejet vágott, mintha feltalálta volna a spanyol viaszt.

-          Nem lehetne előbb enni? Még nem is ebédeltünk, és korog a gyomrom az éhségtől.

-          Nem, Nialler, előbb az ajándékok. Ki szeretné kezdeni?

-          Majd akkor kezdem én. – úgy látszik, Niallt még mindig a gyomra vezette elsősorban. – Amanda, nem igazán tudtam, hogy minek örülnél igazából, úgyhogy…remélem nem néztem be nagyon a dolgokat. Boldog szülinapot! – a kezembe nyomott egy kék pingvines ajándékzacskót, és várakozóan tekintett rám. A csomagból először kihúztam egy hatalmas doboz nutellát. Telitalálat, az egyszer biztos. Igazából ha ez lett volna az összes szülinapi ajándékom, már teljesen elégedett lettem volna. De, hogy fokozzuk a nap tökéletességét, Niall valami mást is elrejtett a zacskó alján, külön csomagolópapírba is elrejtve. Percekig szerencsétlenkedtem, mire minden celluxot eltávolítottam a papírról, de világéletemben utáltam csak úgy letépni a csomagolópapírokat. A sapka, ami előkerült, eszméletlenül édes volt, és erősen hasonlított arra, amit múltkor „kölcsönvettem” Louistól.. A hócsata emlékébe még mindig beleborzongtam, de a sapi nagyon tetszett.

-          Óó, Niall, köszönöm, ez nagyon-nagyon aranyos. – odaugráltam hozzá, és őt is megölelgettem.

-          Tényleg tetszik? Mert ha nem, visszaadhatod nyugodtan, és legalább meglesz Lou szülinapi ajándéka is.

-          Persze, hogy tetszik. Már most imádom. Tényleg köszönöm. – ezzel a fejembe csaptam a sapkát, ami így eltakarta a konfettiesőt, amit még mindig nem sikerült kiszednem a hajamból.

-          Okéé, most én jövök. – állt fel Harry az egyik székből. – Tudnod kell Amanda, hogy csapnivaló vagyok az ajándékok kiválasztásában, úgyhogy ne haragudj, ha nagyon elrontom a dolgokat. A többiek már hozzászoktak, de… inkább nézd meg. – ezzel az ő csomagja is a kezemben landolt.  Nem tudtam mire számítsak, főleg, hogy a többiek is aggódva néztek rám, amint kibontogattam a papírt…ezek szerint Harrynek tényleg lehettek már gondjai az ajándékvásárlással. Nálam mindenesetre nem vétett hibát, mert az első, amit megláttam, egy könyv volt a kedvenc írómtól, Stephen Kingtől.

-          Á, A hasznos holmik… pont most akartam elolvasni. Köszönöm, Harry, ennek nagyon örülök.

Ahogy a másik csomagban lévő dolog is a kezembe került,még szélesebb lett a mosolyom. Harry megkönnyebbülten sóhajtott, a többiek pedig kíváncsian figyelték, hogy mit tartok a kezemben.

-          Harry, köszönööm. Csalódtam volna, ha a közeljövőben nem kapom meg ezt valakitől. De ugye aláírjátok majd nekem – most már mosolyogva mutogattam a többieknek is a One Direction első albumát, ami tényleg zseniális ajándék volt. Harryt is elkaptam egy ölelésre, és közben hallottam, ahogy a többiek még mindig az ajándékomon rágódnak.

-          Harry, te komolyan az albumunkat adtad neki ajándékba? – úgy látszott, Louis még mindig nem tudta elhinni. – És Amanda komolyan örül neki? Nem találtál semmi kínosabb ajándékot? Vagy olyat amit nem utál? Harry, ugye tudod, hogy ez ijesztő?

-          Louis, szerintem addig ne beszélj, amíg te oda nem adtad az ajándékod. – Liam nem tudta elfojtani a kitörő nevetését.

-          Oké, oké, akkor én jövök. – Louis az eddigi csomagok helyett egy hatalmas, fedett kosarat emelt fel az asztalról, és a kezembe nyomta. – Boldog szülinapot Amanda. Igazából nem tudom megmondani, milyen őrült ötlet vezérelt, amikor elhatároztam, hogy ezt veszem meg neked, de esküszöm, hogy akkor még zseniális ötletnek tűnt.

-          Louis, mi ez? – nem igazán mertem kinyitni ezt a kosarat.

-          Nézd meg, szerintem most épp alszik, úgyhogy talán nem fog megharapni. – nem mintha ez megnyugtatott volna, de úgy gondoltam, vállalni tudom a kockázatot és óvatosan leemeltem a tetőt. Na, amit ott találtam, azt nevezném igazi meglepetésnek.

-          Louis…te komolyan vettél nekem egy oposszumot?

-          Igen.  Fiú és még csak két hónapos. Nem tudok túl sok mindent az oposszumokról, de elméletileg szeretik a répát is. De a pasi az állatkereskedésből azt mondta, bármikor hívhatjuk, ha problémánk van.

-          Louis, te komolyan vettél nekem egy oposszumot? – muszáj volt még egyszer megkérdeznem, mert sem a szememnek, sem a fülemnek nem hittem.

-          Igen. Ennyire szörnyű?

-          Nem. Csak váratlan. Igazából nagyon örülök neki, mert mindig is szerettem volna egy állatot. Csak tudod, nem az a szokványos szülinapi ajándék. De nagyon köszönöm, és próbálom majd életben tartani itt ezt a kis dögöt. Nagyon édes, és tényleg köszönöm. Most odamennék és megölelnélek téged is, csak nem igazán tudom, hova tegyem le Hádészt.

-          Hádész?

-          Mhmm... Megfelelő név lesz?

-          Tökéletes.  Szerintem leteheted amúgy a pultra is a kosarat. csak vigyázz, nehogy felébredjen, mert viszonylag könnyen elszökik. – letettem HHHádészt, és Louis is megkapta az ölelésadagját. Ekkor Zayn is felemelkedett a székéből. Egészen eddig szótlanul üldögélt, és alig-alig eresztett el egy-egy mosolyt. Nem tudtam, mi lehet a gond, és aggódva néztem, ahogy felállt, és magához vette a kis csomagot is.

-          Srácok, egytől tízes skálán mennyire utálnátok érte, ha azt mondanám, hogy én négyszemközt szeretném odaadni Amandának az ajándékát?

-          Masszív tíz pont, Zayn – Louis még Hádészt simogatta, de azért odafigyelt a beszélgetéseinkre.

-          Fiúk, kegyetlenek vagytok – Danielle kibontakozott Liam öleléséből. – Zayn, meg sem kellett volna kérdezned, csak fognod Amandát, és elvinni ezektől az őrültektől. Na, induljatok már – ezzel kézen ragadott engem és Zaynt is, és egészen Zayn szobájáig ráncigált minket. – Azt nem garantálom, hogy vissza tudom tartani őket attól, hogy hallgatózzanak, de bejönni nem fognak – mosolygott még ránk, és egyedül hagyott minket. A szívem a torkomban dobogott, és már a puszta ténytől, hogy Zayn azt szerette volna, hogy kettesben legyünk, teljesen összezavarodtam, nem tudtam mit csináljak, és tanácstalanul álltam a szoba közepén. Zayn viszont mintha jobbkedvűnek tűnt volna, mit pár perccel ezelőtt, ezért én is eleresztettem egy bátortalan mosolyt, ahogy belenéztem a szemeibe. Elvesztem a pillantásában, és szerintem percekig képes lettem volna csak így a szemébe nézve állni és nem gondolni semmire, de a csend kezdett egyre nagyobb lenni, és Zayn jobbnak látta, ha megszólal.

-          Amanda, tudom, hogy ez most rettentően furcsán jött ki, és hogy valószínűleg fogalmad sincs, miért vagy most itt velem ebben az idióta szituációban, csak egyszerűen nem tudnám elviselni, ha a többiek is itt lennének, miközben melegebb éghajlatra küldesz, és…

-          Zayn, soha nem küldenélek el melegebb éghajlatra, hacsak nem azt szántad szülinapi ajándékomnak, hogy műtrágyát öntesz a hajamra két másodpercen belül. – Zayn halványan elmosolyodott, de látszott rajta, hogy még mindig nem nyugodott meg teljesen.

-          Nem teljesen ezt terveztem, de tudod… inkább abba kellene hagynom a szövegelést, ugye? Figyelj, nyugodtan mondhatsz nemet, meg fogom érteni. Vagy elmehetsz mással is. Igazából csak egy kósza ötlet volt, hogy én mennék el veled…Biztos rengetegen vannak, akikkel mehetnél…De vissza is adhatod…nem fogok megharagudni – Zayn mindezt másodpercek alatt darálta el, a nagy részét fel sem tudtam fogni.

-          Zayn – egy erőtlen és halk próbálkozás volt arra, hogy abbahagyja, amibe belekezdett, és csodák csodájára hatásos is volt.

-          Boldog szülinapot Amanda – ezzel a kezembe nyomta a kis csomagot, és az ablakhoz sétált, hátat fordítva nekem. Nem tudtam az egész helyzettel mit kezdeni, még mindig nagyon zavarban voltam attól, ami az elmúlt pár percben lezajlott. Ügyetlenül próbáltam a celluxrengeteget leszedegetni a csomagolásról, de a kezem remegni kezdett, és alig bírtam a talpamon megállni. A szívem úgy dobogott, mintha épp egy futóversenyről kanyarodtam volna ide, és a torkom is teljesen kiszáradt. Óráknak tűnt, amíg sikerült az összes papírt eltüntetnem az utamból, és két papírdarabot foghattam a kezemben. Illetve dehogy papírdarabot, két jegyet. Gyorsan megkerestem hova szólnak a jegyek, és ekkor már tényleg az ájulás kerülgetett, és fogalmam sem volt, mit csináljak először.  Nem találtam a megfelelő szavakat, és magamat is megijesztettem, amikor az eredeti hangomnál legalább egy oktávval magasabban elcincogtam egy „úristen”-t. Erre már Zayn is újra felém fordult és aggódva figyelt.

-          Ezek szerint tényleg nem volt jó ötlet.  Figyelj, tényleg nem kell engem elvinned. Sőt, neked sem kell elmenned, ha nem ak..

-          Zayn, ezt el se kezdd, oké? Én… az úristen egyáltalán nem azért csúszott ki a számon az úristen, csak..tudod, nem igazán tudok egyelőre mit mondani, mert az első ötletem az volt, hogy a nyakadba ugrom örömömben, de ezt aztán elvetettem, mert a végén együtt estünk volna ki az ablakon, és az nem feltétlenül lett volna szerencsés befejezés. Aztán az is eszembe jutott, hogy addig mondom a köszönömöt, amíg le nem állítasz, csak nem igazán találtam a megfelelő hangokat, és  alig bírtam megszólalni, és miközben azon gondolkodtam, hogyan mondjak úgy köszönetet, hogy ne nézz teljesen idiótának, véletlenül kiugrott ez az úristen. És Zayn, még most sem igazán tudom, hogy mondjam el, de jelen pillanatban még mindig az ajándékod hatása alatt vagyok, és úristen. Köszönöm, Zayn – oké, akármennyire igyekeztem, nem jutott frappánsabb ötlet az eszembe, és most már tényleg a nyakába ugrottam (elvileg kapott felkészülési időt), és próbáltam minél többször elismételni a köszönömöt. Végre  tényleg elnevette magát, és még akkor is nevetett, amikor leültetett az ágyra, és leült ő is mellém.

-          Nagyon szívesen, hercegnő. Olyan jó ilyen boldognak látni. És kivel szeretnél elmenni?

-          Zayn, ezt ugye nem kérdezted komolyan?

-          De igen. A jegyek a tieid. Ha úgy döntesz, akár a dalai lámával is mehetsz. Bár nem tudom, ő mennyire érdekelt ebben a témában.

-          Zayn. Akármennyire nem szeretnéd elmenni, én veled mennék el a legszívesebben. Szóval… eljönnél velem  - a jegyekre pillantottam, mert a dátumokkal még nem voltam teljesen tisztában – hmm… november 29-én, azaz három két nap múlva az Oslói Holmenkollen sánchoz síugrást nézni? – próbáltam a lehető legkomolyabb  arcomat felvenni, ami nem ment túlzottan egyszerűen, mert Zayn felvette a legédesebb mosolyát, és a szívem már ettől a ténytől is hiperfokozatba kapcsolt.

-          Bármikor, hercegnő.

-          De figyelj, ha nagyon nem szeretnél jönni, én megértem. Nem is szereted a síugrást. Biztos lenne jobb programod is a hétvégére, ezer más ember, akivel találkoznál, egyáltalán nem kötelező – oké, ez övön aluli húzás volt, de valahogy meg kellett mutatnom Zaynnek, hogy sokkal kevesebb bizonytalansággal is kezelhette volna a helyzetet. Nem értettem, honnan jött a gondolata, hogy nem fogok örülni az ajándéknak vagy hogy nem vele mennék el. Könyörgöm, ha a sivatagba cipelne ki, vagy az emberevő krokodilok közé, lassan még akkor is vele tartanék. Olyan jó lenne, ha ezt ő is látná végre.

-          AMANDAAAA ! – Louis ordított az ajtón kívülről és erőteljesen csapkodni is kezdte a bejáratot – nem akarlak titeket megzavarni, de Hádész nagyon hiperaktívnak tűnik és nem tudok vele mit csinálni. Nem szeretnél segíteni? És Niall üzeni, hogy siethetnétek, bármit is csináltok, mert tortát szeretne enni, és nélküled nem lehet.

-          Louis – ez most Liam volt, és a mérgesebb hangszínével – a torta meglepetés lett volna.

-          Akkor Amanda, vedd úgy,hogy amit tortának hallottál az igazából tarot volt, és vannak jóskártyáink is, jó? Csak gyere már, mert Hádész leharapja a kezem.

Kérdőn néztem Zaynre, mert legszívesebben még maradtam volna. Annyi kérdésem volt, amit feltettem volna, annyi minden, amit el szerettem volna mondani. De ő is bátorítóan intett az ajtó felé, és felhúzott az ágyról. Egy utolsó köszönömöt még elsuttogtam a fülébe, aztán kiléptem a szobából, és a következő pillanatban egy mérges oposszum landolt a kezemben. Hát, ha tényleg ilyen arckifejezéseket szoktam vágni néha…akkor jobb is, hogy nincs előttem mindig tükör. Fogalmam sem volt, mit kell csinálni egy harapós oposszummal, de egy kósza ötlet alapján a szobámból kihoztam egy plüssállatkát, és azt adtam Hádész szájába. Egyből megnyugodott, és vissza tudtuk tenni a kosarába. Louis-val és Zaynnel visszatértünk a konyhába, ahol, micsoda meglepetés, már tényleg egy torta várt rám. Egy óvatlan pillanatban megjegyeztem, hogy ha még egy meglepetést tartogatnak mára, akkor szerintem kórházban fogok kikötni szívinfarktussal. Mindenki biztosított róla, hogy ez lesz az utolsó, és a nap további részét felhőtlen boldogságban töltöttem el. Nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom mondani egy olyan szülinapra, amit nem a családom és a legjobb barátnőim társaságában töltök el, de este abban a tudatban feküdtem le, hogy életem legjobb és legemlékezetesebb szülinapján voltam túl. És ettől még álmomban is mosolyognom kelllett.

11. fejezet

AMANDA

Sosem értettem azokat az embereket, akik nem várták a szülinapjukat, és mindig teljesen kedvetlenül és reményvesztetten kelnek fel a nagy napon. Ha engem kérdeztek, a születésnapom az egyik a legjobb dolog az évben, és valószínűleg sokaknak őrültségnek hangzik, de imádom a szülinapokat. Bárki szülinapjáról legyen szó, teljesen felpörgök és izgatott vagyok, a sajátomról meg ne is beszéljünk. Ettől a tizennyolcadiktól viszont fogalmam sincs, mit várjak. Azt semmiképp sem, hogy a fiúk bárhonnan is tudomást szerezzenek a szülinapomról. Nem szerettem volna az orrukra kötni, mert egyrészt viszonylag bunkónak és kínosnak tartottam volna, ahogy egyszer csak előállok azzal, hogy „hééé, srácok, egyébként szülinapom van”, és amúgy sem vártam volna el tőlük semmilyen ajándékot. Ötletem sem volt viszont, hogy a családom és a barátaim hogyan köszöntenek majd fel. Eddig minden szülinapomat valami téliesített piknik keretében ünnepeltük (értsd a családi házunk nappalijában gyűltünk össze, tortát ettünk, beszélgettünk, minden ilyesmi. Az viszont konkrétan esélytelennek tűnt, hogy ezt idén is megcsinálják, mivel még mindig Liaméknél laktam, ráadásul most már az itt tartózkodásom célja is elkerülhetetlen volt, ezért két napja rendületlenül gyártottam a képeket a fiúkról. Először mindenkinek nagyon furcsa volt, látni kellett volna a fiúk fejét, ahogy mondjuk tegnap reggel beállítottam a reggelijük kellős közepén, és elkezdtem fényképezni. És volt pár olyan pillanat, amikor leginkább a halálba kívántak volna, láttam az arcukon. És igen, először én is nagyon kényelmetlenül éreztem magam, fogalmam sem volt, mikor lehet elkapni őket egy kép erejéig, és mikor nem. De aztán, ahogy az első pár kínos fotón túljutottunk, újra ráébredtem, mennyire imádom a fényképezést, és mostanra már egész jól belejöttem, és a fiúk sem rezzentek már össze minden kattanásra.  A mai napra tulajdonképpen semmi különöset nem terveztem, bár ugye nem én voltam az egyetlen, aki a napi programomban döntött. Ahhoz azonban, hogy bármihez is nekikezdhessek, először ki kellett volna kászálódnom az ágyból, ami, hiába voltam most már tizennyolc éves, egyáltalán nem ment könnyen, és legszívesebben délig csak lustálkodtam volna. Lentről viszont egyre több és több hang szűrődött fel, és nagyon úgy tűnt, hogy ha nem szedem össze magam, már csak a vajas-narancslekváros kenyérből marad valami, és a Harry-féle reggeli minden fantasztikus eleme a fiúk gyomrában végzi, úgyhogy inkább magamra kapkodtam valami emberi ruhát, próbáltam emberi arcot is varázsolni hozzá, és a szokásosnál talán valamivel több lelkesedéssel és a hajnali időponthoz képest mindenképpen vidáman trappoltam lefelé a lépcsőn. A megérzéseim nem hazudtak, a fiúk mind a konyhaasztal körül telepedtek le, és Danielle is csatlakozott a csapathoz. Az időzítésem fantasztikus volt, mert még senki nem állt neki annak a hatalmas kupac kajának, amit Harry és Liam az asztal közepére prezentáltak. Leültem Niall mellé, aki mintha csak arra várt volna, hogy én is megérkezzek, és egyből lecsapott a pirítósokra maga előtt.
- Amanda, meglepően jókedvűnek tűnsz ma reggel – Louis úgy nézett rám, mintha a nyolcadik csoda lenne, hogy reggelente nem vagyok rettentően morcos. Oké, elismerem, ez jogos volt.  – Valami különleges napra ébredtünk? – Majdnem reflexből rávágtam az igent, de megzavart, hogy mellettem Niall és Zayn is nevetni kezdtek, amit nem tudtam hova tenni, ezért inkább csak nemet intettem a fejemmel.
- Nem tudok semmiről. De már csak ezért az omlettért is érdemes volt felkelnem – mutattam a tányéromra. – Egyébként mit terveztek mára?
- Mmm.. semmi különöset – mondta Harry – A mai napunk elképesztően nyugodtnak és túlzottan hétköznapinak tűnik itt elsőre.
- Akkor ugye nem probléma, ha elrabolom pár órára Amandát? – mosolygott most rám Danielle, és a kérdése teljesen váratlanul ért. Fogalmam sem volt, mit szeretne velem csinálni. – Héé fiúk, ne nézzetek már így – nevetett most fel Danielle – semmi különösre nem gondoltam, csak eszembe jutott, hogy vásárolgathatnánk egy kicsit. Tudjátok, minden olyasmi, amit két lány szokott csinálni. És egyébként sem hallottam még a véleményét rólatok, úgyhogy ez egy tökéletes alkalom lenne erre is. Mármint, ha lenne kedved hozzá, Amanda .
- Persze, oké. – bólintottam. Őszintén? Teljesen meglepődtem az egészen, de a szó kellemes értelmében.  – Mikor induljunk?
- Tőlem akár most is mehetünk.
Szinte egyszerre pattantunk fel az asztaltól, gyorsan összeszedtünk minden szükséges dolgot, elbúcsúztunk a még mindig reggeliző fiúktól, és beszálltunk Danielle kocsijába.

LIAM

Amint Daniellék elhagyták a házat, lázas készülődésbe kezdtünk. Nagyon hálás voltam neki az ötletért, hogy távol tartja Amandát a háztól, amíg mi mindennel készen leszünk. Harry és Lou vállalták, hogy eltakarítják a reggeli maradványait, de ahogy elnéztem, nem kellett volna hagyni nekik. Két percig nem figyelünk oda, és Harry már a maradék lekvárt nyalogatja Lou arcáról… Egyszerűen elképesztőek néha. Sokszor. Mindig. Már meg sem próbálkoztam azzal, hogy leállítsam, inkább én kezdtem el bepakolni a hűtőbe a maradékot. Ahogy viszont kinyitottam, és benéztem a hűtőbe, valami nagyon nem stimmelt. Feltűnően sok volt a hely ahhoz képest, hogy reggel, miután megsütöttem a tortát, alig tudtam betuszkolni. A torta. Atyajézusúristen… hol a torta? Akárhányszor néztem végig a hűtőn, sehol nem találtam. Kezdtem pánikba esni, ami nálam viszonylag ritkán fordul elő.
- Mi a baj, Liam? – Niall jött oda hozzám, és nézett a hűtőbe.
- Hol van a torta? Niall, hol a torta? Ugye nem te etted meg a tortát?
- Milyen tortát?
- Hát  Amanda szülinapi tortáját. Amit Daniellel sütöttünk neki reggel, és ami elméletileg az ajándéka lett volna. Tudod, a szülinaphoz általában hozzátartozik a torta is.
- Ááá…torta. – Niallnek is leesnek azért a dolgok időben. – Nem, nem tudom,mi lett vele.
- Akkor biztosan nem te etted meg?
- Jézus, Liam, dehogy. Miért ennék meg egy tortát, ami a hűtőben van? – szerintem ő sem kérdezhette komolyan. – Ó, inkább ne válaszolj. – tudtam. – De ez most tényleg nem az én bűnöm. De ha nem találod meg, nagyon szívesen segítek újat sütni. Szerintem még lesz rá időnk, ne aggódj.
- Ne aggódjak? Niall, a hűtőből eltűnt egy torta. Egy torta, aminek ott kellene lennie. De nincs ott.
- Liam, elsőre is felfogtam, de nyugodj meg egy kicsit. Nem lesz semmi gond. Írsz egy sms-t Daniellenek, hogy egy kicsit tovább maradjanak Amandával, aztán megsütjük újra a tortát, és minden rendben.
- De… - mielőtt bármit is mondhattam volna, Louis és Harry abbahagyták a hülyeségeiket, és odajöttek hozzánk.
- Mi történt? – kérdezték szinte kórusban.
- Liam tortája eltűnt a hűtőből. Van ötletetek, hogy mi történt?  - nem sok reményt fűztem hozzá, hogy halvány lila sejtésük is lehet arról, hogy merre kirándul a tortám, de Louis hirtelen teljesen elpirult és zavarba jött. Héé, eddig úgy tudtam, hogy csak Niall elől kell elrejtenem a dugiédességeket. Mi történt Louval?
- Az úgy volt.. – kezdte el. – Hát, igazából csak szükségem volt a répákra, és ahogy próbáltam őket kihalászni a torta mögül.. öö.. beletenyereltem, és ahogy próbáltam megfordulni, magam után rántottam az egészet.
- Louis Tomlinson, egyszer még az őrületbe kergetsz. – komolyan nem tudtam elhinni, hogy valaki ennyire béna legyen, de természetesen nem tudtam rá haragudni.
- Ne haragudj Liam, ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj, nem akartam, tényleg nem.
- Túlélem, Lou. – mosolyogtam rá vissza. Borzalmasan rosszul állok ezzel a haragtartással. – Viszont valahogy muszáj megsütnünk azt a tortát. Ki segít nekem?
- Ez mindenképp én leszek.-  tette fel a kezét Lou. – Mégiscsak az én saram az egész. Ugye nem túl bonyolult ez a torta?
- De, Louis, rettentően. Ezért tudtam én is elkészíteni Daniellel kevesebb, mint egy óra alatt. – nem spóroltam ki az iróniát a mondatomból, de ez most kivételesen teljesen jogos volt.
- Akkor mi mit csináljunk?  - nézett most rám Harry és Niall. Zayn ismeretlen helyen tartózkodott, ami szintén nem segített a helyzetünkön, főleg, hogy még egy rakat dolgot meg kellett volna csinálnunk, mielőtt a lányok visszaérnek. Mindenki tanácstalanul nézett rám, úgyhogy természetesen nekem kellett valahogy elrendeznem a dolgokat. Mint Mindig.
- Harry, megkeresnéd Zaynt? Mi Louval nekiállunk a tortának, Niall, te pedig rendezhetnéd a lufikat.
- Lufik? Lesznek lufik?
- Mark azt mondta, szerinte azok elengedhetetlen kellékek. Bár lehet, hogy nem kellene benne megbíznom.
- Miért, szerintem a lufik aranyosak. Mint Amanda. Tehát biztos szeretni fogja. – Niall logikájától mindig elámultam. Egyszerűen hihetetlen volt a srác.

HARRY

Az egyetlen ötletem azzal kapcsolatban, hogy hova szívódhatott fel Zayn, a szobája volt. Arról tudtunk volna, ha elhagyja a házat, úgyhogy nyílván a szobájába zárkózott be, de ötletem sem volt, hogy miért. Egy kicsit hezitáltam, mielőtt kopogás nélkül nyitottam be a szobájába, de igazából ő sem kezelte sokkal komolyabban a hasonló helyzeteket, ezért inkább lendületből szélesre tártam az ajtót.
- Zayn, mi a helyzet? – oké, nem a legtökéletesebb kérdés, amit ilyen helyzetekben fel lehet tenni. Mármint amikor az egyik barátodat megtalálod, ahogy épp az ágyán gubbaszt, és a semmibe bámul, mintha legalább a fél világ fájna neki.
- Semmi – végre rám nézett, és megeresztett egy kényszeres mosolyt, de szerintem ő maga is tudta, hogy nem fog majd ilyen egyszerűen lerázni.
- Zayn, ha semmi lenne, már rég lenn fújnád a lufikat Niallel vagy Louiséknak segítenél újra megsütni a tortát.
- Lesznek lufik? – szép, szép, ilyen egyszerűen nem fogja elterelni a témát.
- Igen, de nem válaszoltál a kérdésemre. Mi a gond, Zayn?
- Semmi, tényleg. – a mosolya egy hangyányival őszintébbnek tűnt. – Csak tudod, egy kicsit félek attól, hogy Amandának esetleg nem fog tetszeni az ajándékom. Kicsit? Igazából az elmúlt fél órában csak ezen agyalok. Harry, én olyan reménytelen eset vagyok.
- Zayn, ne mondj ilyet. Te jó ég, dehogy vagy reménytelen. És ezer százalék, hogy Amanda örülni fog, bármit is vettél neki.
- Biztos vagy benne?
- Teljesen. Viszont ha továbbra is itt bent üldögélünk, Liam le fogja szedni a fejünket. Állítólag rengeteg mindent kell még megcsinálnunk.
- Oké, menjünk – Zayn még mindig nem volt teljesen önmaga,  de azért már sokkal emberibbnek tűnt.
- Zayn, nyugi. Minden rendben lesz. – megöleltem, ezzel is valamennyi lelket öntve belé, és elindultunk lefelé, megkeresni a többieket. Fogalmam sem volt, Niall hogy halad a lufikkal, de a konyhából elég érdekes hangok szűrődtek ki, úgyhogy inkább arra néztünk el. Louis épp tejszínhabkarikákat fújt Liam hajába, aki már úgy látszik, a passzív tiltakozás állapotába ért, és meg sem próbált védekezni, csak rettentően dühös arcot vágott. Nem tehettem róla, természetesen azonnal a földre kerültem a nevetéstől, és ahogy láttam, Zayn is hasonló helyzetbe került. Komolyan, Lou mindenből viccet tudott csinálni, és amikor már azt hitted volna, hogy halálra idegesít az őrültsége, újból és újból rá kellett jönnöd, hogy imádod.
- Srácok, ti mit csináltok? – próbáltam kiszenvedni magamból a kérdést két nevetés között.
- Amanda szülinapi tortáját. – válaszolta ártatlan képpel Lou.
- Akkor miért Liam haján van az összes tejszínhab?
- Mert Liam akár torta is lehetne. És akkor sokkal kevesebb problémánk lenne. – Liamnek nem nagyon tetszhetett a válasz, mert valamit morgott magában. –Mit mondasz, drága torta? – fordult hozzá újra Louis. – Azt hiszed, nem lennél elég finom Amandának? Nyílván Zaynnek jobban örülne – említett személy itt erőteljesen elpirult. Én meg lassan elmehetnék ilyen rendőrségi bűntettismertetőnek. Louis erőteljesen elgondolkodott, és elindult a még mindig a földön ülő Zaynhhez.
- Meg ne próbáld, Tomlinson.
- Miért ne? – Louis olyan csalódott bociszemekkel mérte végig az előtte ülő fiút, hogy majdnem megsajnáltam. Majdnem.
- Mert felvásárolom az ország összes répás kézkrémét, és egyet sem fogok neked adni belőle. – oké, Zayn eszméletlen volt az ilyen válaszaival. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen, aki meg tudta néha győzni arról Lout, hogy ne kövesse el a tizenötezer-hatszázhuszadik hülyeségét is.  Nem tudom, most hogy alakult volna a csatájuk, ha Niall nem érkezik tökéletes időzítéssel, húsz felfújt léggömbbel a kezében.
- Srácok, végeztem. Azt hiszem, kifújtam az összes levegőt a tüdömből. Ti nem vagy tok éhesek? Mert engem teljesen kimerítettek a lufik. – azt hiszem, ezen a ponton tette le a lufikat a kezéből, és nézett körbe a konyhában. – Héé, itt meg mi történt? Ugye megsütöttétek a tortát? Liam, neked miért van tejszínhab a fejeden?
-  Azt a majmot kérdezd ott középen – mutatott Liam Loura. – Mindenesetre én azt hiszem, megejtek egy hajmosást.
- Ártatlan vagyok – ejtette ki a kezéből Louis a tejszínhabos dobozt, ami ahogy leesett, valami abszolút rejtély hatására egyszerűen felrobbant, és az egész konyha tejszínhabos lett. Tényleg, ezt a délelőttöt nem lehetett volna szebben megkoronázni.


AMANDA

- Liam most hívott, azt mondta, maradhatnánk még egy kicsit, mert ők elmentek otthonról. – Daniellel egy kávéházba telepedtünk le, miután két órát járkáltunk fel-alá az egyik bevásárlóközpontban.  Nem tartozott a kedvenc hobbijaim közé a vásárolgatás, de Daniellel egészen hamar megtaláltuk a közös hangot, és az ízlésünk is hasonló volt, úgyhogy eddig abszolút kellemesen telt a délelőttünk, leszámítva a tényt, hogy egy idő után borzasztóan elfáradtunk, és alig bírtuk magunkat elvonszolni eddig a kávézóig. Daniellet egyébként egész sokan megismerték útközben, de sokkal hétköznapibb volt vele bármit csinálni, mint a fiúkkal. Danielle most jött vissza a mosdóból, és ezek szerint Liammel is sikerült beszélnie.
- Mit csinálnak?
- Fogalmam sincs. Liam kicsit ingerültnek tűnt, úgyhogy valószínűleg valamilyen megbeszélés vagy hivatalos dolog lehet.
- Hú, szuper. – igazából legszívesebben már visszamentem volna, mert úgy éreztem, pillanatokon belül elalszom, de inkább nem tettem szóvá. Minden reményem az előttem lévő teában volt.
- Amanda, kérdezhetek valamit?
- Persze. – kicsit nyomasztó volt, ahogy Danielle feltette a kérdést, de reméltem, hogy csak a szokásos rossz előérzetem játszadozik  velem.
- Szóval… ha választhatnál a fiúk közül, melyikükkel randiznál?
- Héé, azt hittem, csak viccelsz, amikor azt mondtad a srácoknak, hogy ki akarsz engem faggatni velük kapcsolatban…
- Nem, nem vicceltem – nevetett Danielle. – Na, kit választanál?
Hezitáltam. Nem mintha nem tudtam volna a választ Danielle kérdésére. Ami azt illeti, teljesen biztos voltam abban, hogy kit választanék, csak nem tudtam kiigazodni a kesze-kusza érzéseimen vele kapcsolatban, és azt sem tartottam feltétlenül a legjobb megoldásnak, hogy pont Daniellel osszam meg a gondolataimat. Talán rövid időn belül már Liam is tudna mindenről, és elképzelhetetlennek tartom, hogy ő ne számoljon be a többieknek a válaszomról.
- Ennyire nehéz eldönteni? – szakította félbe a gondolatmenetemet Danielle. – Vagy csak nem szeretnéd elmondani?
- Inkább az utóbbi. Ne értsd félre, de még nem vagyok teljesen tisztában a saját érzéseimmel, és ha esetleg bárkinek elmondanád..
- Héé, Amanda, tudom, hogy nem ismersz, de hihetetlenül jó vagyok a titkok megtartásában. És ünnepélyesen megígérem neked, hogy ez a mi titkunk marad. Senkinek nem fogom elmondani.
- Liamnek sem?
- Neki meg pláne nem.
- Uh oké… - végülis előbb vagy utóbb úgyis el kellett mondanom valakinek, mert utálom magamban tartani a gondjaimat. És mivel valószínűleg az egész ügy teljesen reménytelen, jobb túlesni rajta előbb. Másrészt, mivel a barátaim és a családom mintha a létezésemről is elfeledkeztek volna (eddig még egy darab boldog szülinapot sms-t sem kaptam, és nekem kellett mindenkit zaklatnom az elmúlt időszakban, ha meg szerettem volna tudni, mi történik azokkal, akiket szeretek), nem biztos, hogy egyhamar hasonló helyzetben találhattam volna magam, ezért úgy döntöttem, hogy megragadom a lehetőséget.  – Zayn – az arcomat a kezeimbe temettem és nem mertem Daniellere nézni, mert éreztem, hogy egyre jobban elpirulok. Te jó ég, Amanda, összeszedhetnéd már magad igazán. Mostanában egyre idiótábban kezelek minden helyzetet, ami Zaynnel kapcsolatos.
- Tetszik neked, ugye? – kérdezte Danielle.
- Igen. -  válaszoltam még mindig a kezeim mögül. – De tudom, hogy teljesen esélytelen bármi is, úgyhogy…
- Miért lenne esélytelen, Amanda? Te egy imádnivaló lány vagy, és ezt szerintem Zayn is észrevette.
- Képzelem – tessék, megint előjött az ironikus énem. Borzalmas vagyok.
- Nem vicceltem, Amanda. Higgy nekem – ezzel Danielle még egy bíztató mosolyt küldött felém, majd próbálta másfelé terelni a témát. Hálás voltam neki, mert nem bírtam volna elviselni, ha továbbra is az én szerencsétlenségem marad a téma. Legalább egy órát üldögéltünk még a kávézóban,aztán Danielle hirtelen felpattant, és úgy döntött, hogy akárhol voltak is a fiúk, épp itt az ideje, hogy mi hazafelé vegyük az iránt. A csajnak valamiért egész hazafele úton eszméletlenül jókedve volt, mintha legalábbis a fiúk háza helyén egy gumicukorerdő állna, és ez valamiért engem is jókedvre derített, így alig vártam, hogy végre visszaérjünk. 

10. fejezet

*Fanni nem hiszi el, hogy már 10 fejezetet megírt. Mikor elkezdtem, azt hittem, a lelkesedésem kb. három vagy négy rész után fog alábbhagyni. Borzalmasan rossz vagyok abban, hogy valamit hosszútávon, kitartóan csináljak, úgyhogy most bontsunk pezsgőt erre a csodálatos tizedik részre. Néha örülnék, ha jeleznétek, hogy olvassátok a történetet, mert fogalmam sincs, hogy egyáltalán van-e valami értelme írnom. Szóval, a 10 ilyen jubileumi szám, ezért a fejezet különleges és teljesen más lett, mint az eddigiek, valószínűleg soha többet nem lesz ilyen, de most kellett a változatosság. remélem tetszik, meg minden ilyen, és találgatni mindig ér :D*

LIAM

Niall természetesen kopogás nélkül nyitott be az ajtón. Valami ismételten feldobhatta a hangulatát, vagy csak szimplán attól a ténytől lelkesült be ennyire, hogy megígértem neki, hogy ma a Nando’s-ban ebédelünk.

-          Liaam, kitaláltad már, hogy mit veszel Amandának? Mert én teljesen tanácstalan vagyok.

-          Amandának? Mi van Amandával?

-          Liam, te nem csekkoltad a facebookját?

-          Nem, kellett volna?

-          Hát, nem tudom. Honnan máshonnan értesülnél róla, hogy két nap múlva szülinapja lesz?

-          Szülinapja lesz?  - őszintén, eszembe sem jutott, hogy  facebookon megkeressem Amandát. Nem mintha nem érdekelt volna, csak egyszerűen mostanában totális időhiányban szenvedtem. Elég nehéz volt mindent kézben tartanom, és annak a lehetősége, hogy én nyugodtan nézelődjek az interneten, egyelőre csak egy távoli álomnak tűnt. – Niall, miért nem szóltál előbb?

-          Gondoltam, tudsz róla. Na mindegy. Liiiam – beugrott mellém az ágyba, és befeküdt az ölembe. – Mit vegyünk neki?

-          nem tudom, Nialler.

-          Nee, Liam, neked tudnod kell. Benned bíztam a leginkább. Zayn már biztos kitalált valami hiperszuper ajándékot, Louis… hát őő biztos Lou lesz, Harry pedig használhatatlan ilyen szempontból. Na mindegy, én elugrok valahova, körülnézek. Azért szólj, ha kitaláltál valamit. – magamra hagyott, én pedig hosszú időre a gondolataimba merültem. A probléma ott kezdődött, hogy alig ismertük Amandát. Viszont nem intézhettük annyival a történetet, hogy „Boldog szülinapot Amanda, szia puszi.” Nem, ezt az esetet semmiképp sem vehetjük számításba. Gyorsan végigfuttattam az agyam, a sablonos és klasszikus szülinapi ajándékokon, hátha találok valami használhatót, de ismét az első csapdába kerültem, miszerint fogalmam sincs, minek örülne igazából Amanda. Oké, könyvek, cd-k és kiegészítők kizárva. Beszélhetnék Daniellel, ő mégiscsak lány. De mennyiben tudna segíteni? Nem hiszem, hogy sokban. És különben is… Niall sem hiába gondolkodott ennyit… Vele együtt nekem is megvan az a rossz vagy jó szokásom, hogy ha már valakit megajándékozok, akkor szeretek valami személyeset és különlegeset választani. És a meglepetés. A meglepetés nagyon fontos. Talán… Talán rendezhetnénk neki valami különlegeset. De ezer százalék, hogy nehéz lesz megegyezni a többiekkel. Niall biztos elvinné enni valahova, Harry és Louis partit rendeznének, de nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő megoldás… Sokkal inkább. Igen, ez nem is hangzik rosszul. Igaz, az időjárás nem épp a legfelelőbb, de a nappali is tökéletes lesz a meglepetéshez. A többieknek is biztos tetszeni fog. Oké, a probléma legnagyobb része megoldva, de, mint arra Niall rávilágított, Zaynék tuti extraeredeti és egyedi ajándékokkal készültek. Liam James Payne, szedd össze magad. Esetleg készíthetnék neki valamit. Rajzolni? Ááá, nem, ezt passzolnám. Akkor… Igen. Ez az. Ez lesz a tökéletes megoldás. Végülis egy születésnap úgyis elképzelhetetlen enélkül. És nem is kell órákig szaladgálnom semmiért.  Csak pár órára lesz szükségem, vagyis arra, hogy addig Amanda ne legyen a házban. A meglepetés részleteit pedig mindenképp meg kell beszélnem Harryékkel. Azt hiszem, Amanda 18. szülinapja kellően különleges lesz.

ű

HARRY

Nem tudom, hány perc után adtam fel, hogy egyedül találjam ki, mit vegyek Amandának. Az ajándékokban általában borzalmas voltam. Ha valakit már évek óta ismertem, akkor is képes voltam abszolút nem hozzáillő, nagyon gyerekes, vagy rettentően idióta ajándékot kiválasztani. Ezért általában viszonylag gyorsan fordultam másokhoz segítségért, mert senkit nem szerettem volna megbántani. Amandát meg végképp nem, épp eleget bosszanthattam már szegényt. Először ötletem sem volt, kihez forduljak tanácsért, de a megérzéseim Zaynhez vezettek.

-          Zayn, te mit veszel Amandának? – jobb mindjárt a téma közepébe vágni. Zayn sejtelmesen mosolygott, mielőtt válaszolt volna.

-          Nem fogom elmondani neked. Elrontaná a meglepetést.

-          Mm… akkor legalább ötletet adhatnál, hogy én mit vegyek neki, mert, mint azt a mellékelt ábra mutatja, teljesen tanácstalan vagyok. – próbáltam tényleg reményvesztett képet vágni.

-          Mit szeretnél venni neki, Harry?

-          Nem tudom?

-          Jó, jó, de biztos van valami ötleted. Mármint, én vagy ezer dolgot tudnék neked mondani, de fogalmam sincs, hogy ezek közül melyik lenne a jó Harry Styles – ajándék.

-          Zayn, mióta tudsz te ennyi mindent Amandáról?  - furcsán néztem rá. Van itt valami, amiről már megint lemaradtam? Hogy lehetek ennyire figyelmetlen?

-          Én, csak… tudod – ááá, igen, sejtettem. Zaynt viszonylag nagyon ritkán találni ennyire zavarban. – Haz, mit szeretnél tulajdonképpen? -  úgy látszik, Zayn egyelőre nem szeretett volna pontosabb felvilágosítást adni. Úgy döntöttem, nem húzom tovább az idegeit, mert a végén még nem segít nekem, ami viszonylag kellemetlen lenne.

-          Nem tudom, Zayn. Bármilyen ötletnek örülnék, tényleg. Először valamilyen ékszerre gondoltam, de..

-          De Amandán nem igazán láttál eddig, tudom. Vegyél neki valami könyvet, azzal nagyon szerintem nem foghatsz mellé.

-          Héé, még mindig rólam beszélünk…tudod, az ajándékok és Harry. Biztos, hogy ki tudok fogni egy olyan könyvet, amit utál. Vagy már négy példányban van meg neki otthon.

-          Keresgélj a horrorok között, Haz. Tudod, az ilyen pszichothrillerek.

-          Húú, ez elég bizarrul hangzik, Zayn. Ezer százalék? Nem járnék jobban valamilyen romantikus regénnyel? Tudod, olyan – Zayn nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot.

-          Harry,  eszedbe se jusson, tényleg. Bízz bennem.

-          Oké .És Zayn, köszönöm. Nem is tudom, mire mennék nélküled.

-          Neked mindig szívesen, Harry. 

Horrorkönyv. Annyira nem hangzott bonyolultnak a feladat. De nem voltam teljesen elégedett.  Oké, képzeljük el a szituációt… Mindenki előáll az ötletes és egyedi ajándékkal (az már biztos, hogy Zayné szuper lesz. Az a mosoly az arcán, és ahogy titkolózott….) én pedig előállok egy darab könyvvel. Rendben, talán nem lesz annyira kínos, de utálnám, ha csak nekem lenne ilyen átlagos az ajándékom. Talán mégiscsak kellene keresnem mellé valamit. És, legvégső esetben, Amanda legalább a könyvnek tényleg örülni fog.  Ha már az ajándéknak legalább a fele jó, akkor csak nem csinálhatok akkora baklövést a másik felével, nem? A szerencsétlenségemnek is van határa, tényleg.

NIALL

Én tényleg bíztam abban, hogy Liam egyből egy világmegmentő ötlettel áll elő. Benne volt minden reményem. Erre? Talán még nálam is tanácstalanabb volt, ami ritkaságszámba megy, ha Liamről beszélünk. Addig viszont semmiképp sem tudtam tisztán gondolkodni, amíg nem ettem valamit. Legalább két percig álltam a hűtő előtt, valami értelmes után kutatva, és bár szívem szerint mindent magamba tömtem volna egyszerre, inkább nem nyúltam semmihez. Úgyis tudtam, hogy akármennyit ennék, nem lennék utána teljesen elégedett, mert a gyomromnak egyszerűen szüksége volt a Nando’s ra és a tökéletes csirkéire. Újra benyitottam Liamhez, hogy megkérdezzem, tényleg eljön-e velem, de viszakozott, és azt mondta, rengeteg dolga van, úgyhogy inkább hívtam egy taxit, és egyedül mentem be Londonba. Így úgyis kisebb az esélye, hogy elvesszek a rajongók tömegében, és a pincérek is sokkal jobban szeretik, ha csak egyedül használom a hátsó bejáratot. Viszonylag hamarelértem az étteremig, és az elrejtőzési akciómat is sikeresnek tekinthettem, mert csak négy-öt lány kapott el az utcától a bejáratig tartó úton. Mikor aztán beértem a konyhába, fellélegezhettem. Végre, újra itt lehettem, a saját kis mennyországomban. Köszöntem a srácoknak, akik régi ismerősként üdvözöltek, és Peter kerített nekem egy asztalt, valamelyik eldugottabb sarokban. Nem is tudtam hirtelen mit válasszak, aztán a ropogós csirkeszárnyak mellett döntöttem, azokkal nem lehet melléfogni. Amíg kihozták, visszatértem az eredeti problémámhoz, azaz Amanda ajándékához, de megoldást még mindig nem találtam. Úgy döntöttem, inkább ellépek egy plázába, és körülnézek. Evés közben jön meg az étvágy, vagy valami ilyesmi. Jó, Niall, ez talán nem vágott ide, de minden közmondás jó, ha az ételhez köze van. Csak meglátok valamit a kirakatokban, ami ötletet adhat.  A következő húsz percet aztán inkább az evésnek szenteltem, minden egyes falatot kiélvezve, és teljesen elszomorított, amikor nem sokkal később lenéztem az üres tányéromra. Gyorsan összeszedtem magam, és leküzdöttem a kísértést, hogy még egy adaggal rendeljek, és inkább elindultam valamelyik bevásárlóközpont felé. Nem tűnt a legbiztonságosabb ötletnek, de reménykedtem, hogy hétköznap délelőttönként nem lézeng annyi Directioner a plázákban. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Már az utcán is ezerrel autogramm-osztásba és fényképezkedésbe kezdtem, és egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy bármibe is nyugodtan belekezdhetnék egy bevásárlóközpontban. Ez viszont azt jelentette, hogy továbbra sem tudtam, mit válasszak Amandának. Legvégső elkeseredésemben – és mert csirkeszárnyak után mindig furcsa dolgok jutnak az eszembe. De később mindig jól jövök ki belőlük – a lányokhoz fordultam, akik most már legalább húszan vettek körbe. (Niall Horan, most már tényleg megjegyezhetnéd, hogy ha megállsz gondolkodni pár pillanatra, az…pontosan valami ilyesmit eredményez)
- Lányok, ti mit vennétek egy korotokbeli lánynak, aki a barátotok, és..? – nem igazán engedték, hogy befejezzem, azonnal valóságos kérdésáradatot zúdítottak rám.
- Niall, barátnőd van? – egy szőke lány egyből ezzel a kérdéssel támadott le.
- Nem,  nem erről van szó. Csak barátok vagyunk, viszont fogalmam sincs, mit vegyek neki. Valami különlegeset szeretnék.. – innentől kezdve aztán beindult a fantáziagépezetük, és szerintem a világ összes létező ajándékötletét elsorolták húsz másodpercen belül. Nem is nagyon tudtam mindenre odafigyelni, csak foszlányok ragadtak meg, miközben épp egy lány sapkáját írtam alá. A mentő ötlet szinte villámcsapásként érkezett, és hirtelen sokkal kevésbé éreztem reménytelennek, hogy..hát, ha nem is a tökéletes ajándékot, de aranyos meglepetést találjak Amanda számára.

LOUIS

A világ legbosszantóbb dolgai közé tartozik, amikor már épp megtalálnád a tökéletes és abszolút találó ajándékot (mert te ilyen zseniális és fantasztikus ember vagy. Csak vicceltem. Vagy nem.), de rájössz, hogy szinte teljesen lehetetlen bármilyen úton hozzájutni. Vagy legalább is, nem két nap kellene ahhoz, hogy megvalósítsd, amit elterveztél. Igazából arról sincs egyelőre információm, hogy mennyi időbe telne normális a projekt végrehajtása, ha ugye nem sürgetne ennyire az idő, és nem kapcsolnék át ismételten a superman fázisba, hogy megkíséreljem a lehetetlent. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy ennyi izzasztó és kimerítő munka és gondolkodás után (még véletlenül sem ez jutott először eszembe, áá, dehogy) veszni hagyjam ezt a tervet. Igazából fogalmam sem volt, kihez fordulhatnék tanácsért, mert nem hiszem, hogy a környezetemben bárki is hasonló helyzetbe került volna már. Mármint, nem az én kétségbeejtő helyzetembe, hogy nem tudja beszerezni AZ Ajándékot (mert ez nyílván szinte mindenkivel előfordult már), hanem Amanda helyzetébe. Próbáltam elképzelni az arckifejezését, amikor átnyújtom a csomagot, de már csak ettől az elképzelt verziótól is fél perces nevetőgörcs jött rám. Apropó, csomag…Hogy a halálba fogom én becsomagolni? Mindenképp el kell valahogy rejtenem, különben nem lesz meglepetés, de csak nem foghatom, és dobhatom be egy papírkupacba, átkötözve egy nagy piros masnival, és megerősítve egy celluxrengeteggel. Egyrészt kivitelezhetetlen lenne, másrészt ezer százalék, hogy tíz másodpercen belül szakadna apró fecnikre a csomagolópapírom. Úgyhogy, ez nem épp a megfelelő alternatíva. Aztán, ott van a csodálatos lehetőség, hogy belepaszírozzam egy nagy kartondobozba. De az meg rettentően idiótán nézne ki. Még a végén Amanda a tévhitbe ringatná magát, hogy egy porszívót vagy egy mikrót vettem neki. Nem mintha nem lenne az is viszonylag kreatív ajándékötlet, de rosszul esne, ha csak ennyit nézne ki belőlem. Mindegy, akkor a kartondobozoknak is búcsút mondhatok. Maradt még bármilyen lehetőség? Letakarhatnám egyszerűen valami lepedővel. Esélytelen. Hogy is juthatott ilyen az eszembe, te jó ég? Na jó, ha semmi más nem jut eszembe, akkor a legegyszerűbb talán mégiscsak a karton lenne. Vagy egy kosár. Egy nagy kosárban sokkal jobban mutatna, az már biztos. Igen, a kosár lenne a legjobb. Azt talán még tudok is szerezni valahonnan. Legalábbis biztos sokkal egyszerűbben megtalálom majd a legmegfelelőbbet, mint az ajándéknál. Ott már annak is örülni fogok, ha lehetőséget találok arra, hogy tényleg beszerezhessem. És nem csak ezzel vannak gondok. Egyáltalán mit fog Amanda majd kezdeni vele? Te jó ég, ebbe még bele sem gondoltam. Ha nem számítjuk a kezdeti sokkot és az első pár órát, amíg mindenki oda meg vissza lesz, akkor azt hiszem, megint csak tehetetlenek leszünk. Leszünk, mert nem csak Amanda életét fogja megváltoztatni. Igazából mindannyiunkét. Tessék, kellett nekem ilyen őrültséget kitalálnom? Miért nem tudok valami kevésbé bonyolult és lehetetlen ötlet mellett leragadni? Mondjuk… vehetnék Amandának egy Shrek DVD-t…ha már múltkor csak a harmadik körben esett le neki, hogy miről beszéltünk. Vagy vehetnék neki egy répás kézkrémet. Nem tudom elhinni, hogy nem tetszik neki az illata. Csak előítéletei lehetnek a répával kapcsolatban. ez igazán nem szép tőle. A répa igenis a világ legjobb dolga, és mindenkinek rá kellene jönnie, hogy mennyire csodálatos zöldség. Amandának is. Talán tényleg répát kellene vennem neki. Ajj, de annak biztos nem örülne annyira. És sokkal kevésbé lenne személyes. És egy sokkal egyszerűbb megoldás lenne. De mióta választom én a könnyebb utat? Nem, nem, ha már ezt ilyen szépen kitaláltam, muszáj lesz valahogy végigvinnem. Legfeljebb párszor hülyének leszek nézve, ha beállítok a boltokba ezzel a kéréssel, de szerintem ennél nagyobb katasztrófát is túléltem már. Viszont hogy Amanda arca milyen lesz, amikor megkapja tőlem az ajándékot… ezt az élményt semmiképp sem hagyhattam ki.

ZAYN

Ha Mark nem informált félre, akkor minden készen állt Amanda szülinapjára. Sokáig gondban voltam, mert nem tudtam, kitől is kérhetnék segítséget. Aztán, végső elkeseredésemben, miután tisztáztam magamban, hogy sem a srácok, sem senki a környezetemben ugyanolyan tanácstalan lenne a kérdéssel kapcsolatban, mint én, Amanda főnök-szerűségéhez fordultam, mert benne még láttam valamennyi fantáziát. Először ő sem igazán volt képben a tervemmel kapcsolatban, de rengeteget segített nekem, és most már végre ott tartottam, hogy csak saját magamat kellett felkészítenem. A térképek tanulmányozásával kezdtem, mert ez tűnt a legegyszerűbb feladatnak. A google még mindig jó barát, úgyhogy viszonylag hamar tisztában lettem mindennel, és egyre kevésbé tűnt valószínűnek, hogy teljesen és totálisan eltévedjek majd. Egy problémával kevesebb. Nem mintha még nem lenne így is temérdeknyi a képzeletbeli listámon. Ott vannak többek között a nevek. Én nem tudom, hogy csinálják, és ötletem sincs, hogy Amanda hogy igazodik el mindenben, de esküszöm, fél óra alatt sikerült összegyűjtenem a világ kb. húsz-harminc legbonyolultabb nevét. Akárhogy is igyekeztem a fejembe vésni a neveket, sehogy sem sikerült. Volt egy-két külföldi név, amit kiejteni sem tudtam, csak bámultam a betűarzenált, és próbáltam kitalálni, hogy itt vajon mit kell mondani. Pedig, amilyen pechem van, tuti hogy az ilyen kimondhatatlan nevű egyedek lesznek Amanda kedvencei… Mindegy, még maradt két napom próbálkozni, talán sikerül valamennyit felszednem annyi idő alatt.
Hogy őszinte legyek, rettentően féltem attól, hogy egyáltalán tetszeni fog-e Amandának az ajándék. Egy részem legalábbis végig stresszelte az elmúlt pár napot. Magamban már minden lehetőséget felvázoltam, és próbáltam elfogadtatni magammal, hogy Amanda simán visszautasíthatja az egészet, de tudtam, hogy akármennyire harcolok is ellene,rettentően csalódott és szomorú lennék, ha nemet mondana. Aztán ott volt a pozitív énem is, aki viszont teljesen biztos volt benne, hogy az ötletem tetszeni fog neki, és életem egyik legjobb hétvégéje következik majd. A baj csak az volt, hogy a negatív gondolatok egyre gyakrabban és hosszabb ideig vették át az uralmat, és lassan ott tartottam, hogy inkább visszavonulót fújok, és valamilyen kevésbé rizikós megoldást választok. Csak túlságosan szerettem Amandát ahhoz, hogy ennyire gyenge legyek. Úgy éreztem, muszáj különlegessé tennem a szülinapját. És abban reménykedtem (egyre és egyre erősebben), hogy ez a születésnap velem lehet majd különleges. Egy kicsit (mit kicsit? nagyon) utáltam magam azért, amiért nem mertem csak úgy elé állni és elmondani, hogy mit érzek iránta. Nem mintha ez olyan egyszerű feladat lett volna… Nem igazán tudtam szavakba önteni az érzéseimet, akármennyire próbálkoztam már ezzel napok óta. Ezért inkább próbáltam is egy kicsit elkerülni Amandát, mert nem tudtam mit kezdeni magammal. Louis szerint, aki élénken érdeklődött a köztünk alakuló dolgok iránt, kezdtem úgy viselkedni, mint egy fülig szerelmes tinilány, de próbáltam figyelmen kívül hagyni ezeket az általa „építő kritikának” hívott mondatait. Azt viszont, hogy szerinte Amanda mit gondol rólam, az istennek nem akarta elárulni. Felvette a pókerarcát, vágott egy sejtelmes mosolyt, és másodperceken belül más témára váltott, engem ezzel a teljes tanácstalanságba sodorva. Arra azonban nem egyszer sikerült figyelmeztetnie, hogy sokáig nem húzhatom a dolgokat, és előbb vagy utóbb Amanda tudtára kellene hoznom, hogy mit érzek, mert az őrületbe fogom kergetni saját magamat (és őt is, ami számára sokkal inkább égető problémának tűnt). És találhattam volna jobb időpontot, mint a tizennyolcadik szülinapja? Most már tényleg csak abban reménykedhettem, hogy tetszeni fog majd neki az ajándék, nem nevet ki, és nem néz totális hülyének. Mit meg nem adtam volna azért, ha már tudom, mit fog válaszolni. De még mindig előttem állt ez a két nap, én pedig, ha ezt a többiek előtt próbáltam is titkolni, még mindig rettentően ideges voltam.

9. fejezet

*Igen, tudom, az előző két fejezet nem sikeredett a legfényesebbre, igazából a hatodik fejezet óta csak szenvedgetek össze-vissza,  de talán ez a mostani... viszonylag hosszú lett, és igyekeztem viccesre is írni, remélem tetszeni fog, és azt is nagyon remélem, hogy valamennyire szeretitek a meséket, főleg azokat, amelyek nagy zöld ogrékról és az idegesítő, beszélő barátjukról szólnak. jajj, és az ötletért meg külön köszönet a szobatársaimnak, nélkülük ez a rész nem jöhetett volna létre. A visszajelzéseknek továbbra is örülnék, mert szóból ért az ember. Jó olvasást*

A telefonom hangjára riadtam fel. Délután kettő körül lehetett, a fiúknak ismételten dolga akadt valahol, én pedig arra használtam az értékes időmet, hogy egy kicsit kipihenjem az elmúlt másfél nap minden izgalmát. Harryvel viszonylag hamar sikerült tisztáznunk, hogy minden egyértelműen az alkohol számlájára írható, és a kapcsolatunkon semmilyen irányban nem változtat a tegnap este. Ebédre még mindig nem kívántam semmit, így mikor a fiúk elhagyták a házat, két másodpercen belül zuhantam be az ágyamba, és egészen eddig szinte kómásan aludtam. Fél perces keresgélés után sikerült a telefont magamhoz vennem, és megnyitnom az üzeneteimet. Az ébresztőóra szerepét minden bizonnyal kedvenc főnököm, Mark töltötte be.

„Cicaahh, ha nem akarod, hogy megfagyjak, szedd össze magad és gyere le az utcára. Muszáj beszélnünk. xoxo Mark”

Hmm.. érdekes, annyira azért nem fagyhatott szét a drága, mert a cica mellé képes volt odapasszintani azt a plusz két h betűt. De hát nem is Mark lenne. Örültem, hogy végre újra láthatom, és egyébként is rengeteg kérdeznivalóm lett tőle, úgyhogy a lehető legnagyobb sebességgel kászálódtam ki az ágyamból, magamra kaptam valami emberibbet a „hogyan éljük túl a másnaposságot” ruhaösszeállításomnál, és levágtattam a kapuhoz.

-          Amanda, na végre, azt hittem már sosem érsz ide. – Mark nem hazudtolta meg önmagát. Ugyanolyan lelkesedéssel ölelt át, mint mindig, amikor találkoztunk, és ugyanúgy sikertelenül próbálkozott azzal, hogy emberien öltözzön fel. A szűk, fekete bőrnacit még talán elnéztem volna, de hogy mindezt egy rókaprém mellénnyel párosítsa… Sikerült felülmúlnia a legtöbb szerelését.

-          Mark, hova megyünk és mit csinálunk?

-          Vissza hozzánk, Amanda édes. Valahonnan csiripelték a madarak, hogy nem igazán készítettél még fotókat.

Na tessék. Innen is látszik, hogy mennyire szörnyen lusta, felelőtlen és borzalmas ember vagyok. Már rég ki kellett volna engem ebből a projektből paterolni.

-          Mark, nagyon sajnálom. Én csak, egyszerűen…

-          Nyugi, cica, semmi probléma, Mark mindent elintézett neked. Kicsit módosítottunk a dolgokon, és így nem kell a vakvilágba dolgoznod. Na gyere, beviszlek az irodába.

Egy kicsit olyan volt, mintha visszamentünk volna az időben, ahogy beértünk a stúdióba. Mindenki a szokásos helyén ült, a sminkes lányok ezerrel festegettek, a stylistunk épp két öltöztetővel ordibált, és úgy összességében… az élet nélkülem is zajlott tovább. Ahogy leültem a szokásos helyemre, a gondolataimban újra és újra előjöttek az emlékek arról a napról, amikor legutóbb itt jártam. De nem értem rá sokáig nosztalgiázni, mert Mark már a szokásos stílusával bele is kezdett a monológjába.

-          Szóval, tündérem, minden ott kezdődik, hogy az első tíz nap alatt külön-külön koncentrálsz ezekre a szexi fiúkákra.

-          Mmm… szexi fiúkák?

-          Azt ne mondd nekem, Amanda, hogy nem szexik. Ezer százalék, hogy bele vagy esve Harry göndör fürtjeibe. Vagy épp.. igen, biztosan Liam szemei lesznek azok. Vagy várj csak.

-          Mark… - tettem egy halvány kísérletet arra, hogy félbeszakítsam. Természetesen semmilyen sikerrel.

-          Ááá, igen, most már biztos. Louis feneke lesz az. Annak én sem tudnék ellenállni.

Tessék. újabb dolgok, amiket soha az életemben nem szerettem volna tudni Markról. Tudtam, hogy gyorsan kell tennem valamit, mielőtt még azt is az orromra köti, mit csinálna Niallel vagy Zaynnel az első randin. A gondolattól is libabőrös lettem..

-          Mark, elég lesz! Sőt, bőven sok.

-          Okszii. akkor inkább nem faggatlak, előbb-utóbb csak elmondod nekem, kivel jöttél össze, nem? Na mindegy is, tündérem, haladjunk, haladjunk, mert rengeteg a dolgunk. Először is, tudom, hogy kicsit kényelmetlen helyzetbe hoztalak ezzel az egész fényképezés üggyel, és végre az édes és drága Richiekémet is sikerült rávennem – itt jött el az a pont, amikor Mark ismételten énekelni kezdett. Nem mintha nekem klasszisokkal jobb hangom lenne az övénél, de szerintem az üvegrepesztés még mindig neki sikerült volna könnyebben. – Az első tíz nap úgyhogy viszonylag egyszerű. Két napig csak egyikükre koncentrálsz. Lehet ilyen portré, olyan portré, amit szeretnél, csak könyörgöm, ruha legyen rajtuk.

-          uhh… oké, ez azt hiszem, eddig érthető.

-          Aztán cicaa, van itt még rengeteg jó téma. Richiék szerint  nagy figyelmet kellene fordítanod a bromance-ekre. Azért a lányok megőrülnek. Nem is értem miért – azt a sejtelmes mosolyt látni kellett volna. Azt hittem, ott helyben elpatkolok a megrökönyödéstől.

-          Bromancek?

-          ó, tündérem, te semmit sem változtál. Utána sem néztél, hogy kikkel élsz együtt?

-          Nem igazán. Gondoltam, majd megismerem őket. Még a végén a sok tinilány befolyásolt volna.

-          Szóval nem igazán segítek azzal, ha azt mondom, hogy Larry Stylinson?

-          Neem, egyáltalán.

-          Mindegy, itt minden rendesen le van írva. – ezzel a kezembe nyomott pár papírt, és felpattant a foteljéből. – Viszont Amanda, indulnunk kellene, különben még a végén nagyon hiányolni fognak.

-          Szerintem megvannak nélkülem is Mark, de mehetünk. – igazából fogalmam sem volt, miért lett hirtelen Mark annyira izgatott. Amíg kiértünk a kocsiig, végig rohamtempót vett fel, és úgy ráncigált maga után. Fogalmam sem volt, már megint mit talált ki, de egy részem megmaradt volna a boldog tudatlanságban. Ennek ellenére bökte annyira az oldalamat a kiváncsiság, hogy megkérdezzem, hova megyünk.

-          Mark, hova megyünk megint?

-          Hova? Hát haza, te lüke. Azt hiszed, el mernélek vinni bárhova is?

-          Nem hiszem, hogy ebben eddig bármi megakadályozott volna.

-          Jó, igazad van, Amanda. De tényleg csak a srácokhoz megyünk, jó? – próbált higgadtnak és nyugodtnak tűnni, de még mindig éreztem, hogy fel van dobva.  Vállat vontam, és beszálltam mellé az autóba. Szerencséje volt egyébként, mert így november végén már semmit nem lhetett látni a délutáni órákban, és ha úgy vesszük, a világ végéig is elkocsikázhattunk volna. A gyanúm beigazolódni látszott, amikor már több, mint háromnegyed órája ültünk az autóban. normális esetben már rég visszaértünk volna, de úgy döntöttem, nem faggatom többet Markot. elrabolni csak nem akart, más veszélyforrást meg nem igazán láttam. Inkább elbeszélgettünk a világ legkülönbözőbb dolgairól, és pár tanácsot is kérnem kellett tőle, hiszen akárhogy is néztem, holnaptól már nem a felhőtlen öröm és semmitevés lesz életem középpontjában. Végre, úgy egy óra utazás után leparkoltunk, és Mark kipattant a kocsiból.

-          Mark, ez nem igazán a fiúk lakása, ugye tudod?

-          Édesem, ne aggódj, a lehető legjobb helyen vagy. Csak menj be. Nekem most muszáj lelépnem, mert tudod, vár a kozmetikusom. múlt hét szerda óta nem voltam nála.  Puszillak, sietek, szia. – ezzel egy gyors integetés mellett (ki nem hagyta volna a hercegnői elköszönést… néha irigyeltem Markot, esküszöm, én nem tudtam olyan nőiesen integetni, mint ő) teljesen egyedül hagyott az utcán. Egy viszonylag nagy családi ház előtt álltam, és ahogy körülnéztem, hiába kutattam a panelek után, sehol sem találtam őket. Az utcán kísérteties nyugalom és béke uralkodott, úgyhogy bár mi is várt a kapun belül, inkább azt választottam, mint ezt az ijesztő csendet. Csengőt nem nagyon találtam, úgyhogy próba szerencse alapon el kezdtem rángatni a kilincset. Beléptem a kapun, átsétáltam az udvaron, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Az ablakokon kiszűrődött a fény, és ahogy közelebb értem, már a tv hangját is hallottam. Kicsit félve nyitottam be az ajtón, de még mindig bíztam Mark ígéretében, hogy semmi nem fog velem történni. Teljesen csak akkor nyugodtam meg, amikor az előszobában megláttam Louis kabátját és Harryék cipőét. Akárhová is érkeztem, legalább ezek a majmok itt lesznek majd velem. Egy picivel több nyugalommal és kevesebb hezitációval nyitottam ki a következőt.

-          Amandaaaa – amint Louis észrevett, a nyakamba ugrott és kisebb éljenzésbe kezdett. – azt hittük, már soha nem érkezel meg.

-          Öö…szia neked is Louis. Hol vagyunk? Mark nem volt hajlandó semmit elárulni.

-          De.. azt csak elmondta, hogy hazajössz, nem?

-          Igen, mondott ilyesmit, de mint a mellékelt ábrán láthatjuk – mutattam körbe a nappalin, ahol Niall és Harry épp a tv-t bámulták – ez nem a ti házatok.

-          Héé, ezt kikérjük  magunknak. Ez a ház sokkal inkább a miénk, mint az előző volt.

-          Arra gondolsz, hogy…most akkor ti ide költöztetek?

-          Mmm, igen, te kis oposszum – ezzel Louis beletúrt a hajamba. – na gyere, körbevezetlek.

-          Louu, nem sajátíthatod ki magadnak a körbevezetést – vágott közbe Niall. – Én is szeretnék Amanda idegenvezetője lenni. – odacsapódott hozzánk, és így hármasban indultunk el. A nappali, ahol épp voltunk, nem tűnt túlzottan hatalmasnak, de tele volt kanapékkal, egy hatalmas tv-vel és hasonló dolgokkal. Innen a konyhába jutottunk, ahol Niall teljes akcióba lendült, kielemezte nekem az összes hűtő és kajatároló alkalmatosság minden tartalmát, és ezt végig olyan lelkesedéssel adta elő, hogy nem lehetett nem imádni. A földszinten volt még két kisebb üres szoba, Louis tervei szerint ezek fognak majd stúdióként és konditeremként funkcionálni.

-          Amanda – állított meg Louis, amikor fel akartam vágtatni a lépcsőn. – a szobákhoz még ne menj fel. Ne haragudj, de akármennyire jók vagyunk a villámsebességű költözéssel, a szobád még kicsit káoszos, úgyhogy Zayn és Liam épp azt rendezgetik el neked.

-          De Louis, én… hogy csináltátok ezt? És miért? Mit keresünk itt már ma? – megint a szokásos csapdába estem. Túl sok kérdés egyszerre.

-          Már az elejétől fogva tervben volt, hogy megvesszük ezt a házat. Zayn és én néztük ki még a nyáron, mert mindenképp szerettünk volna egy közös helyet a bandának. Aztán most, hogy tényleg együtt kellene laknunk, logikusnak tűnt ezt használni. Viszonylag messze van Londontól, ezért is imádjuk annyira. Kicsit el tudunk vonulni a mindennapoktól, meg ilyesmik. Még tegnap megbeszéltük Richiékkel, hogy ma végleg kijövünk ide, legalábbis az elkövetkező pár hónapra, hogy te is nyugodtabban tudj alkotni, és mi is pihenhessünk egy kicsit. Megpróbálunk felvenni pár dalt az új albumra, de viszonylag ritkán adunk majd csak koncertet, és megyünk interjúkra. Röviden ennyi.

-          Húú, ez rengeteg információ és újdonság egyszerre.

-          Nekem mondod? De ne aggódj, egy idő után remekül hozzá lehet szokni, hogy minden ilyen gyorsan változik.

-          Ha te mondod. – fogalmam sem volt mit kezdjek az egész helyzettel, ismételten ott tartottam, mint a legelső napon. Az agyam még nem fogta fel teljesen, hogy mi történt, de jegeltem a kérdéseimet.

Az ezt következő másfél órában a fiúk sportot űztek abból, hogy minél jobban kikészítsenek, Louis elővette a világ legfárasztóbb poénjait, Niall pedig félpercenként a konyhába szeretett volna rángatni kajáért. Fogjuk rá, egészen jókedvem volt, az egyetlen zavaró tényezőnek az számított, hogy akárhányszor próbáltam volna feljutni az emeletre, hogy esetleg legalább egy hellót mondhassak Liaméknak, de egyszerűen a többiek nem engedték, olyan mondvacsinált indokokkal, mint hogy a szobámnak kinevezett vendégszoba jelenleg egy romhalmaz. Hiába ajánlottam fel a segítségemet legalább egy milliószor, nem fogadták el. Egy idő után aztán inkább rájuk hagytam az egészet. Épp valami hülye shownműsort néztünk a tv-ben, amikor Liam trappolt le nagy boldogan a lépcsőn. A kanapé és a tv közé ugrott, és elkiáltotta magát.

-          Vágtatok, vágtatok, de milyen pofát vágtatok? – rajtam kívül mindenkinek leeshetett, hogy miről van szó, mert a srácok körülöttem nevetni kezdtek, majd egymás szavába kezdtek beszélni és ugrándozni.

-          Liam, nem csoda, hogy nincsen egy barátod sem – üvöltette Louis.

-          Csak egy igaz barát őszinte ennyire – jött a kontra Liamtől, és bevágódott az egyre izgatottabb Lou és közém. Lassan kezdtek derengeni a dolgok, sőt, egyre inkább sejtettem, hogy egy filmről lehet szó, mert az idézetek nagyon ismerősek voltak, ennek ellenére még tanácstalanul ültem az ugrándozó fiúk között.

-          Amanda, még mindig semmi? – nézett rám kicsit csalódottan Harry, amikor megráztam a fejem. Hiába igyekeztem, az idézetekben mindig borzalmasan rossz voltam. – pedig biztosan ismered. Na figyelj. – a következő mondatot már egy oktávval magasabban, felettébb..khmm.. vicces hangon kezdte. – Ismered a nagylepényt? – oké, igaza volt. tényleg csak én voltam a hülye. az izzók kigyúltak a fejemben, hirtelen leesett minden, megvilágosultam, hívja mindenki úgy, ahogy akarja.

-          A nagylepényt? Kerekerdő közepén? – most már én is a többiekkel együtt nevettem, akik látszólag megnyugodtak a ténytől, hogy az életemből nem maradt ki egy olyan csoda, mint a Shrek. Nem tűnt úgy, hogy túlzottan gyorsan elszakadnánk a témáktól, a fiúk mintha kívülről tudták volna az egész mesét. Oda és vissza.

-          Kék virág, piros tüske, kék virág, piros tüske…mennyivel könnyebb lenne, ha nem lennék színvak… kék virág, piros tüske, kék virág, piros tüske – Niall rettentően meggyőzően alakította szamarat, és annyira édes volt, hogy a földön kötöttem ki a nevetéstől. Harry és Louis egymásra néztek, és ők folytatták.

-          Csak hogy tudd, az ogréban sokkal több van ám, mint hiszik. – Louis megpróbált komolynak tűnni, de minden második szavába belenevetett.

-          Például? – Harrynek sem sikerült jobban a komolyság, de ezt egyikünk sem bánta.

-          Például. Az ogrék olyanok, mint a hagyma.

-          Büdösek?

-          Neem. – kis túlzással Louis nevetésétől volt hangos az egész ház.

-          Megríkatnak

-          Nem.

-          Áá, ha a napon hagyod őket, bebarnulnak, és fehér szőrük lesz?

-          Nem., a hagyma több rétegű. Az ogre több rétegű. Érted már? Több rétegűek vagyunk.

-          De Lou – Niall visszapattant a kanapéra, és onnan folytatta. – A hagymát nem mindenki szereti. Torta! Azt mindenki szereti, az is réteges.

-          Nem Niall, nem érdekel mit szeret mindenki. Az ogre nem olyan,mint a torta.

-          Tudod mit szeretnek még? A parfét. Találkoztál olyannal, akinek azt mondtad „Együnk egy kis parfét” és azt mondta: „ Nem, utálom a parfét”. A PARFÉ ISTENI. – Niall ezen csodálatos végszavára láttam meg Zaynt és egy idegen lányt a lépcsőről lejönni. A lány gyönyörű volt, és látszólag jól érezték magukat Zaynnel. Valószínűleg már régóta hallhatták fentről a hülyéskedésünket, és ők sem szerettek volna kimaradni a buliból.

-          Ott vagyunk már? – kérdezte Zayn. Ma este már ő volt a harmadik, aki Szamár bőrébe bújt, és Niallhez és Harryhez hasonlóan neki is remekbeszabott volt az alakítása. Kiváncsi voltam, hogy milyen lesz  az ismeretlen lány, akinek a jelenléte valamiért nagyon nem tetszett a szívemnek és a gyomromnak (a fene sem érti a reakcióimat. Héé, Amanda, ez a lány semmi rosszat nem csinált. Csak…óó, jézus istenem, miért ne lehetne itt Zaynnel? azt sem tudom kicsoda. egyébként meg be kellene fejeznem a magamhoz való beszédet, mert meg fogok őrülni)

-          Ott vagyunk már? – kérdezte most ő is, és a rohadt életbe, teljesen olyan volt, mint Shrek. Mindenki körülöttem a hangulat csúcsán volt, és ezerrel nevetett, de az én örömöm nem volt teljes, ezért a mosoly is elég erőltetettnek tűnt az arcomon.

-          Héé, ez nem vicces.

-          Héé, ez nem vicces – tessék, hát nem ironikus, hogy pont ez a mondat jött velem szembe. De, őszintén szólva nagyon vicces volt, amit Zaynék csináltak, és utáltam magam, amiért nem tudok velük nevetni.

-          Héé, ez nagyon gyerekes.

-          Héé, ez nagyon gyerekes. – tessék, mintha csak hozzám beszélnének. Tényleg borzasztóan gyerekes vagyok. És szánalmas.

-          Okos enged, szamár szenved.

-          Okos enged, szamár szenved.

-          Én engedek.

-          Én engedek. – a hangulat most már tényleg a csúcsponton volt, mindenki nevetett, szegény lány is alig bírta kipréselni magából a mondatait, ahogy jöttek lefelé a lépcsőn, én meg csak ültem a háttérben, valami erőltetett bájmosoly még mindig ott ragadt az arcomon, de gondolatban már minden életkedvem elfogyott. Nem értettem saját magam, a gondolataimat, és ez egyre inkább megijesztett.

-          Többet nem szólalok meg.

-          Na végre! – kiáltott fel mindenki, és Zaynék csatlakoztak hozzánk a nappaliban. Nem akartam elrontani a hangulatot a saját bénaságaimmal, ezért inkább a konyha felé indultam, hogy egy kicsit összeszedjem magam, és visszaállítsam az agyam a normális állapotába. Meglepetésemre azonban Niall azonnal utánam jött, és a konyhában leült velem szemben. Nem akartam, hogy észrevegye a rosszkedvem, ezért visszakapaszkodtam a Shrek történetbe, és kissé felháborodottan kérdeztem meg.

-          Miért követsz mindig? – Niall természetesen vette az adást.

-          Miért? Elmondom.. Mert magam vagyok, és elhagyott mindenki. Elszállt minden gond, már nem ugrat senki… - az egész mesében ez a dal volt a kedvencem, és Nialltól megint jobb  kedvem lett egy kicsit. – Egyébként csak láttam, hogy valami nagyon elszomorított, és gondoltam, valami kaja mellett könnyebben elmondod. – ezzel elővett két jégkrémet a mélyhűtőből, és az egyiket nekem dobta. – Szóval Amanda, mi a gond?

-          Ennyire látszik? – kérdeztem, miközben a jégkrémet majszoltam. Niall bólintott, és intett, hogy folytassam. – Niall, én csak.. ezt olyan nehéz megmagyarázni, de... és inkább ne kérdezd meg, miért kérdezem… ki az a lány Zaynnel?

Niall valamiért nagyon viccesnek tartotta a kérdésemet, és alig bírta lenyelni a jégkrémét a nevetőgörcsétől.

-          Amanda, te tényleg miatta aggódtál? – bólintottam, és a kezembe temettem az arcom. Kimondva még gyerekesebbnek hatott a történet.  – A lány Danielle, Liam barátnője.

-          Danielle? De hát nem Zayn..? – nem hagyta befejezni a mondatomat.

-          Jajj, te kis butus, dehogy. Danielle azért jött át, hogy megnézze a lakást, és segítsen egy kicsit berendezkedni. Liam és Zayn rábízták a te szobádat, mert nem igazán szerettek volna a magánszférádban kutakodni, vagy valami ilyesmi. De ne aggódj, ezer százalék, hogy jól ki fogtok jönni. Danielle nagyon kedves lány. – Niall bíztatóan mosolygott rám, és megölelt. – Látod, csak  kérdezned kell. Most már minden jobb, nem?

-          De, sokkal - mosolyogtam rá vissza, és tényleg így éreztem. Sőt, eszméletlen lelkiismeret furdalásom volt, amiért Daniellet ilyen hamar leírtam magamban. Elhatároztam, hogy a lehető legkedvesebben fogok vele viselkedni, és nem leszek olyan szerencsétlen, mint általában szoktam.

-          Akkor..nem szeretnéd megnézni a szobát? Daniellék biztos remek munkát végeztek.

-          De, menjünk – ezzel Niall nyomába szegődtem. A nappali teljesen kiürült, és az egész házban kísérteties csend uralkodott. Niallt viszont ez egyáltalán nem zavarta, és magabiztosan lépkedett fel a lépcsőn.  Először megmutatta a srácok szobáját, és a fürdőket, majd az utolsó szobába is behúzott. Még körülnézni sem volt időm, amikor a szoba legkülönbözőbb pontjaiból szólaltak meg a már ismerős hangok, Danielle-ével kiegészítve.

-          Köszöntünk téged,  vándor idegen, hadd daloljuk el, mi a házirend. Sorba állj, ne zajongj, úgy nem kapsz két pofont, dulockban az élet szép. lakóink kedvesek, csókra vár minden...ARC! Dulockban, Dulockban, dulockban az élet szééép. – a dal felénél már a földön ültem a nevetéstől, aztán mikor végre befejezték, odarohantam mindenkihez, és szépen sorjában agyonölelgettem a fiúkat. Hát igen, az Manda féle szeretettúltengés…Egyszerűen annyira őrültek és aranyosak voltak, és minden gondomat elfelejtették velem. Végül Daniellehez is odaértem, bemutatkoztam, és megköszöntem neki mindent. Végre arra is jutott időm, hogy körülnézzek a szobámban. Meg kellett állapítanom, hogy Danielle, Liam és Zayn duója remek munkát végzett. A szoba egyelőre még messze volt a teljesen Amandás állapottól, de mindenem megvolt, magamhoz képest rettentő rendben, és egyébként komolyabb szinten nem is érdekelt a dolog. A mai nap után egy koszos pincében is elaludtam volna. Úgy tűnt, a fiúkra is rájött a a fáradtság, mert a Shrek-poénok is megszűnőben voltak, és egy gyors vacsora után mindannyian a szobánkba mentünk, (illetve Danielle Liam szobájába.. Louis azért annyira még nem volt fáradt, hogy ne süssön el pár poént ezzel kapcsolatban) hogy kipihenjük a mai napot. Azt hiszem, ez kellően mozgalmasra sikerült mindenki számára.