13. fejezet 1. rész

Először egy kis szolgálati közlemény. Köszönöm szépen mindenkinek, aki olvassa a blogot, és tetszikelget, kommentelget, és csak erre jár. Tényleg köszönöm. Tudom, hogy a történetem meglehetősen kezdetleges és sablonos, úgyhogy minden dícsérő szó mosolyra késztet egy kicsit. Nem sikerült teljesen befejeznem a mostani fejezetet, de nem akartalak titeket folytatás nélkül hagyni, mivel holnaptól tíz napig Angliában, pontosabban Londonban leszek. Szerintem el tudjátok képzelni, mennyire örülök neki, és legszívesebben kiugranék a bőrömből. Nem kérek mást, csak hogy amíg nem vagyok járjatok erre, és KOMMENTELJETEK ♥ sokat jelentene. és és és... ha szeretnétek, ha a második rész egy kicsit Zayn szemszögéből legyen, akkor...akkor is írjatok. Fanni voltam.

Ahogy a repülőtér felé tartottunk, a gyomrom egyre szűkebbre zsugorodott, lassan már attól tartottam, hogy teljesen el fog tűnni. Az elmúlt másfél napom konkrétan azzal telt, hogy Louis és Harry rémtörténeteit és ugratásait hallgathattam felváltva arról, hogy mik történhetnek a Zaynnel közös hétvéngénken. Louis úgy vázolta fel a jövőnket, hogy vasárnap már egy örökbefogadott ikerpárral térünk majd haza, Harry szerint viszont Zaynnek biztosan megtetszik majd a síugrás, és ez lesz az új hobbija. Nem tudom, melyikük idegesített jobban úgy kétpercnyi szövegelés után, azt viszont tudom, hogy ahogy közeledett az indulás időpontja, úgy lettem egyre idegesebb és idegesebb. Féltem, mert bár Zaynnel a kezdetektől fogva megtaláltuk a közös hangot, még soha nem töltöttem ennyi időt. Kettesben. Még mindig olyan hihetetlennek tűnt kimondani. Egy hétvége, csak vele. Természetesen, hogy ne hazudtoljam meg a koromat, ettől a gondolattól egyből száguldozni kezdtek a gyomromban a szárnyaikkal verdeső lepkék, és a szívem is egészen érdekes ritmust vett fel, de ezen már meg sem lepődtem. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi ideje váltott ki belőlem ilyen reakciókat Zayn közelsége, és nem is igazén tudtam magamban elrendezni ezeket a dolgokat. Úgy éreztem magam, mint egy tizenhárom éves tinilány, de próbáltam normálisnak tűnni, még akkor is, amikor a hangosbemondó végre a mi gépünket hívta, és Zaynnel egyszerre pattantunk fel a székünkről, hogy a már így is viszonylag hosszú sor végére caplassunk.

- Mi a baj, Amanda? – Zayn aggódva fordult felém. Egész eddig ártatlan hétköznapi témákról beszélgettünk, így gondolom viszonylag váratlanul érte a „kirohanásom”. - Én csak…azt hiszem, a repülés nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. – mielőtt még közbeszólhatott volna, eleresztettem egy halvány mosolyt. – De minden rendben lesz. Máskor is túléltem már. – próbáltam magabiztosra venni a figurát, és nem elárulni, hogy titokban már tényleg borsónyira zsugorodott a gyomrom, de Zayn nem akarta tovább firtatni a témát, és egy utolsó aggódó pillantás után megint másfelé terelődött a beszélgetésünk. Már majdnem teljesen megnyugodtam, amikor a stewardessünk angyali hangon bejelentette a felszállást, és a gépünk elindult a kifutópályán. Nem is igazán figyeltem arra, hogy mit csinálok, csak görcsösen belekapaszkodtam a szék támlájába, és becsuktam a szemem. Próbáltam mindent kizárni magam körül, de éreztem, ahogy egyre idegesebb leszek. Amikor a gépünk elemelkedett a földtől, már tényleg teljesen magam alatt voltam, de ekkor Zayn megfogta a karfát erősen szorító kezem, és engem hirtelen teljes nyugalom árasztott el. Ötletem sincs, honnan tudhatta, hogy pont erre van szükségem. Még mindig éreztem, ahogy a gép emelkedik, és a szemem még mindig nem mertem kinyitni, de már tudtam, hogy biztonságban vagyok. Vele.

 A hotel gyönyörű volt. Inkább valami falusi vendégházra hasonlított, mint egy nagyvárosi szállodára, a szobánk is teljesen otthonosan volt berendezve, és az erkélyről pont el lehetett látni a sáncokig. Számítottam arra, hogy hideg lesz, de a jeges levegő még így is meglepetésként ért, ahogy kisétáltam Zayn után az erkélyre. Az első fél perc borzalmas volt, azt hittem, ott lesz belőlem jégszobor, ezért megpróbáltam aprókat szökkenni és tipegni, hogy egy kicsit kevésbé érezzem a csontjaimig hatoló fagyot. Nem terveztem viccesnek kinézni, de mint annyiszor máskor, most is kudarcot vallottam, és amikor pár másodperccel később felnéztem, Zayn nevető arcával találtam szembe magam. 

- Mi van hercegnő, túl nagy a forróság?

- Igen, tudod, nem a sivatagi klímához szoktam - a valóságban úgy éreztem, tényleg fagyhalált fogok halni perceken belül, ezért inkább visszaugráltam a szobánkba, és bekuporodtam az egyik fotelba. Még annyi időm sem volt, hogy gondolhassak valamire, Zayn is utánam jött, és a kezembe dobta a kabátom. Kérdőn tekintettem rá. 

- Hova megyünk?

- Az legyen egyelőre meglepetés. De remélem imádni fogod. Na gyere, elkésünk. - ezzel felhúzott a kanapéról, és olyan izgatottnak tűnt, mint egy ötéves kisgyerek a szülinapján. Még mindig nem tudtam hova tenni a dolgokat, és próbáltam nem túl sokat gondolkodni azon, hogy mennyi minden történhetne ezen a hétvégén, ezért gyorsan felöltöztem, Zayn kézen fogott (ami, mondanom sem kell, ismét kisebb viharokat okozott a szívemben), és lerobogtunk a bejárat előtti lépcsőkön, hogy elindultunk a kanyargós utcákon.