8. fejezet prológus

* ez egy ilyen izé. prológus féleség, mert nem igazán sikerült végeznem a nyolcadik fejezettel, viszont nem szeretnélek titeket túl sokáig a bolondságaim nélkül hagyni. Mivel a következő pár sor még mindig nem árul el sok mindent, kommentben lehet találgatni, kivel mi történt. juhúúú. gondolom most repestek az örömtől. Ugye, hogy nem?*

Már negyed órája ültünk rettenetesen kínos csendben a kanapén. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. A fejemben természetesen legalább ötféle verzió keringett azzal kapcsolatban, hogy mi legyen a következő lépésem, de egyelőre ahhoz is gyáva voltam, hogy egyáltalán ránézzek. A történet leginkább azért volt vicces, mert ha teljesen reálisan néztem volna a dolgokat, rájöhettem volna, hogy egy kicsit túlreagálom a tegnap történteket. Tulajdonképpen ez egy teljesen átlagos és természetes dolog lenne, minden fiatalnál, nem? Szerintem nagyítóval kellene olyanok után kutatnom, akik nem keveredtek hasonló szituációba legalább egyszer. Akkor meg miért viselkedek úgy, ahogy? Miért nem merek megszólalni, valamit kinyögni, vagy egyszerűen csak rá nézni? Miért érzem ennyire tehetetlennek magam?  Oké, Amanda, ez kezd nagyon ciki és szánalmas lenni. Legalább emeld fel a fejed, és nézz jobbra. Nem fog semmi történni, nem fog megenni.  Jobb lenne már túlesni az egészen, főleg, hogy neki szerintem még kényelmetlenebb a szitu, mint nekem. Sokkal jobb lenne már ott tartani, hogy megbeszéljük, hogy a tegnap este semmit nem változtatott a kapcsolatunkon, hogy az egész csak egy hülye félreértés, és természetesen annak a tömérdek mennyiségű italnak a hibája. Igazából mindketten tudtuk, hogy ide fogunk kilyukadni, de egyszerűen képtelenek voltunk belevágni a beszélgetésbe. már épp ott tartottam, hogy ha nem változik a helyzet, szuicídumot követek el (van ez a hülye mániám az idegen szavak iránt. Egyébként öngyilkosság), amikor meghallottam a hangját.

-         -  Amanda, sajnálom.

7. fejezet

A srácoknak viszonylag hosszan kellett a menedzserükkel beszélgetniük, úgyhogy unaloműzésként olvasni kezdtem a szobámban. Néha behallatszott Niall nevetése, vagy Louis egy-két hangosabb beszólása, de még ez sem zavart meg abban, hogy teljesen belefeledkezzek a könyvembe. Utoljára a nyári szünetben éreztem magam ennyire nyugodtnak. Az pedig nem most volt, ezért próbáltam kiélvezni minden pillanatot. Az időérzékem is teljesen elveszítettem, így fogalmam sem volt, Niall mikor rontott be az ajtómon.

-          Amandaaaa – épp folytatni akarta a mondandóját, mikor meglepődve észlelte, hogy egy könyv mögül nézek vissza rá. – Te olvasol? Akkor bocsi, hogy megzavartalak, de – és itt pár másodperces hatásszünetet tartott. – velünk kell jönnöd.

-          Mert mit csinálunk? – a múltkori hócsata emlékei még élénken éltek bennem, és nem igazán értékeltem volna még egy hasonló programot.

-          Mm… az meglepetés. De öltözz fel csinosan – kacsintott rám.

-          Mit értesz a csinos alatt? – fogalmam sem volt mire gondolt, és rettentően utálom, amikor így titkolóznak előttem. – egy xxl-es póló egy szakadt farmerrel elég csinos lesz?

-          Amanda – nézett rám megint Niall. Majd mindenféle kérdés nélkül kinyitotta a szekrényem ajtaját. (itt azt hiszem, kiadhattam egy kissé meghökkent és felháborodott hangot, mert visszafordult) – Ne haragudj, de nem engedhetem, hogy így gyere el. – ezzel egy bűnbánó mosoly kíséretében visszafordult a szekrényem felé, és kutakodni kezdett. Kicsit tehetetlennek éreztem magam, ahogy az ágyamból ülve néztem a szőkeséget szinte bemászni a szekrényembe. Két és fél perc múlva egy hatalmas vigyorral az arcán mászott elő. – Megvan, ez tökéletes lesz. – ezzel a kezembe nyomta a fekete ruhámat. Általában nem szeretek rövid ruhákban mászkálni, és abban is biztos voltam, hogy ezt a ruhámat anyu csempészte be a többi dolgom közé. Nem úgy tűnt azonban, hogy Niallt bárhogy is le lehetne beszélni arról, amire készült.

-          Gondolom ne ellenkezzek…- néztem rá vissza.

-          Semmiképp. Még a végén megint nekem kell felöltöztetni téged. És nem mintha bármilyen problémám lenne ezzel, kicsilány, de valamikor nekem is el kell készülnöm. Úgyhogy jobb lesz, ha sietsz, mert a többiek türelmetlenek lesznek.

-          Niall – megpróbáltam elővenni a legjobb bociszemeimet. – mondd el, hova megyünk.

-          Nem, nem, nem, nem, nem. Úgy nem lenne meglepetés. – nevetett rám, és kezdett kifelé hátrálni az ajtón. Eszembe jutott az utolsó mentőötletem.

-          Niall, van két tábla csokim. Talán odaadnám neked mindkettőt, ha elárulnád… - oké, tudom, borzalmas ötlet. Ennek ellenére reménykedtem abban, hogy beválik.

-          Okos próbálkozás. – mosolygott rám megint. – De Amanda, siess. Nemsokára indulunk, és még sehol sem tartasz a készülődésben. –ezzel egy utolsó kacaj kíséretében kivonult a szobából. Egy nagy sóhaj kíséretében előkotortam egy harisnyát a ruhámhoz, és egy magassarkút is sikerült kerítenem. Kicsit kedvetlenül és félve attól, hogy mi fog történni, valahogy belemásztam a ruhámba, és magamra rángattam a harisnyám is. A hajam borzalmasan állt, úgyhogy próbáltam kiosonni a fürdőbe, rendbe hozni egy kicsit. Sok mindent nem tudtam vele kezdeni, de fogalmazzunk úgy, hogy pár perc szenvedés után már legalább emberek közé ki lehetett vele menni. Visszasiettem a szobába, és egy kicsit meghökkentem, hogy Zaynt ott találtam. (ez is csak azt bizonyítja, hogy eszméletlenül hülye vagyok. Miért ne lehetne valaki a szobájában? úristen, Amanda, szedd már össze magad). Miután másfél percig kínosan csöndben voltunk és mindketten próbáltuk elfoglalni magunkat a saját dolgunkkal (ami nálam konkrétan azt jelentette, hogy igyekeztem mindenféle probléma nélkül felvenni a cipőimet), de egy idő után rohadt kényelmetlen lett a történet.

-          Zayn, hova megyünk?

-          Nem mondhatom meg.

-          És nem maradhatok itthon? Bármit is terveztek, ijesztő a tudat, hogy ez a ruha kell hozzá. – mutattam a fekete, csillogó anyagra.

-          Ne is álmodj róla, hogy itthon maradsz. – nézett rám. – Viszont lassan ideje lenne indulni.

Megadóan sóhajtottam, és hagytam, hogy kituszkoljon az ajtón. A többiek már mind kabátokban várakoztak, és egyre türelmetlenebbnek tűntek.

-          Gyertek már – kiáltott Louis, aki már lefelé száguldott a lépcsőn. Oké, nem siettem el semmit a kocsiig, de úgy látszik, pár percnél többet semmiképp sem nyerhettem, mert Harry és Zayn közös erővel húztak be a taxi hátsó ülésére.

-          Még mindig nem tudhatom? – néztem kérdően a többiekre. Mindenki meglehetősen vidámnak tűnt, csak én vergődtem még mindig kétségek között. (enyhe túlzás. igazából nagyon erős gyanúm volt, hogy merrefelé tartunk, és csak egy halvány remény élt bennem, hogy nem egy buliban fogunk kikötni.)

-          Partiiiiii – kiáltották a srácok egyszerre. Tessék, ennyit rólam és a megérzéseimről. Legközelebb lottóznom kellene, komolyan. Próbálhattam volna úgy tenni, mintha teljesen feldobott volna az új hír, de inkább nem áltattam saját magam. És őket sem.

-          Valami gond van, hercegnő?  - fordult felém Zayn.

-          Mmm… nem hiszem, hogy a legmegfelelőbb ember lennék a partizáshoz – húztam el a szám.

-          Nem ismerek olyan embert, aki ne tudna bulizni – mosolygott Harry. – Amanda, ne félj.

-          Nem félek, csak..hangulatom nincs hozzá.

-          Az is megjön majd, biztos lehetsz benne – csatlakozott Niall is. – legrosszabb esetben odaültetünk Louis mellé. Két perc múlva azt is elfelejted, hogy ember vagy-e vagy kaja, annyit kell nevetned.

-          Niall, te mellettem kajának érzed magad? – nézett fel Louis.

-          Mmm..nem tudom. Talán igen.

-          És olyankor kedved támad megenni saját magad? – oké, igazából eddig bírtam nevetés nélkül. A fiúk az út hátralévő részében is hasonlóan értelmes dolgokkal szórakoztattak, így mire a taxi megállt, szinte teljesen elfeledkeztem arról, mennyire nincs kedvem a mai estéhez. Ahogy azonban kiszálltunk az autóból (egy hatalmas ház előtt parkolt le a sofőr, ami legalább olyan szempontból volt megnyugtató, hogy nem egy discoban kötöttünk ki. Nem mintha a házibulik nem lettek volna ijesztően félelmetesek néha.. de még mindig több reményt fűztem hozzájuk), újra megérkezett a fura, szorító érzés a gyomromba, és kisebb pánikroham tört rám. Megragadtam a mellettem álló Zayn kezét, és olyan erősen szorítottam, hogy csodálkozom, hogy nem történt szegénnyel semmi.

-          Amanda, mi a baj? – nézett rám aggódva.

-          Zayn, ez egy házibuli, ugye?

-          Igen?

-          Zayn, én nem ismerek senkit. Fogalmam sincs, hova hoztatok, és azt sem tudom, mit kellene csinálnom, és… - ááá, igen, ez az Amanda, tényleg, csinálj magadból még nagyobb hülyét, mint általában. Édes jó istenem, miért fecsegek én állandóan az érzéseimről, meg arról, hogy mennyire nem vagyok biztos magamban, és…

-          Amanda, nyugi.  Senki nem fog megenni, ezt garantálom. Most szívesen hozzátenném azt is, hogy mindenki tündéri és aranyos itt, de őszintén szólva nem sokkal ismerek több embert, mint te. És ne félj, mi itt vagyunk.

-          Jóó, de… - annak ellenére, hogy Zayn szavai megnyugtattak valamennyire, még mindig össze-vissza kattogott az agyam.

-          De? Hercegnő, mitől félsz ennyire?

-          Nem tudom. – az agyam egy része felfogta, hogy úgy viselkedek, mint egy tízéves, a másik részem viszont legszívesebben most azonnal hazaszaladt volna.

-          Amanda, Zayn – Louis az ajtóban várt ránk. – Hogy lehettek mindig ti az utolsók? gyertek már be, kezdek megfagyni.

-          Megyünk már – kiáltott vissza Zayn, aztán szembefordult velem, és a szemembe nézett. – Amanda, nyugalom, oké? Gondolj arra, milyen gyönyörű vagy ma este. A többiek is biztos imádni fognak. – és mielőtt még bármit válaszolhattam volna, berángatott az ajtón. Teljesen összezavarodtam Zayn utolsó mondatától, és ha eddig normálisnak tartott volna is valaki, na, ennek az utolsó jelei is eltűntek. Kifejezéstelen arccal kapkodtam a lábam, és mikor beértünk a házba, Louisnak megint nevethetnékje támadt rajtam.

-          Azt hittem, a mérges oposszum után már nem tudsz meglepni. – nézett rám. – Amanda, komolyan, honnan tudsz ilyen arcokat elővarázsolni?

-          Ne legyél már ilyen, Louis – lépett elém Zayn. – alig bírtam meggyőzni, hogy jöjjön be, úgyhogy… - nem kellett befejeznie a mondatot, Louis karon ragadott és bevonszolt az előszobából a nappaliba. (vagyis gondolom a nappali lehetett, igazából csak tömérdek táncoló, idegen embert láttam).

-          Louis, mit csinálunk? – próbáltam átüvölteni a zenét, és követni Louist, aki még mindig a kezemet szorította, és vonszolt át a tömegen. Nem tudom, válaszolt-e egyáltalán, mert semmit nem hallottam, de pár másodperc múlva megállt, és a kezembe nyomott egy poharat.

-          Egészségedre.

-          Ezt most meg kellene innom?

-          Nem, Amanda, akár nyugodtan a fejedre is öntheted, de az nem tudom, mennyire segítene abban, hogy egy kicsit jobban érezd magad.

-          hmm… ebben van valami. – mivel úgy gondoltam, a mai napnak már úgyis tök mindegy, és tulajdonképpen nem az volt a célom, hogy egyedül szenvedjek, fogtam, és lehajtottam az italt. Igazából csak a tömény alkoholízt éreztem, ötletem sem volt, mit kaptam Louistól.

-          Még? – Louis egy majdnem teli üveggel közelített felém, én pedig egy vállrándítással jeleztem, hogy részemről rendben van a dolog. – Egyébként mi a probléma, Amanda?

-          Csak én. – a válaszom maróan őszinte volt két feles után is. Pár pillanatig nem néztem oda, és Louis megint teletöltötte a poharam. – de Louis, nagyon nincs kedvem erről most beszélni.

-          Akkor igyál még – mutatott a poharamra. – legyen már egy kicsi jókedved, te lány.

-          Igenis kapitány! – mosolyogtam rá. Nem tudtam, hogy a három pohár ismeretlen eredetű ital hatása-e (minden valószínűség szerint igen), de a zavaró gondolatok megszűnőben voltak, és szépen lassan a gyomorideg is elmúlni látszott.

-          Hangosabban! – nevetett most már Louis.

-          Igenis kapitány! – erre már Niall és Zayn is csatlakozott hozzánk, akik szerintem szintén túleshettek már az első köreiken. Louis a csodaüvegéből (ami még mindig tele volt, legalábbis nekem teljesen úgy tűnt a sötétben) ismét telivarázsolta a poharunkat és épp valami buta köszöntőt mondott a répákra. Azt hiszem, itt kellett volna kiszállnom a történetből, és akkor mindenféle gond nélkül túléltem volna az éjszakát. De a fiúk állandó bíztatása és a folyamatosan javuló kedvem pontosan az ellenkezőt diktálta. A következő körben már én emlékeztem meg Markról és a fényképezőgépekről, aztán Niall jött a kajahimnuszával (itt már erősen arra késztetettek az eltompult gondolataim, hogy leüljek a földre, mert úgy nyílván sokkal kényelmesebb nevetni. De a többiek ezt nem igazán hagyták. Fogalmam sem volt, hogy mi a bajuk a földön üléssel). Aztán teljesen elkeveredtünk, mindenki másfelé indult. Rémlik valami arról, hogy feltétlenül meg szerettem volna keresni Liamet és Harryt is, hogy megismertem pár srácot és lányt, és valakivel megint leültem inni. A poharam folyamatosan kiürült, én pedig egyre kevésbé tartottam a kapcsolatot a valósággal.

6. fejezet

Ágyúúúgolyóó – hallottam Niall és Louis hangját a távolból, és a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy Niall ráugrott az ágyamra, és épp ki akar onnan ráncigálni. Tulajdonképpen még ahhoz is fáradt voltam, hogy tiltakozzak, így hagytam, hogy lehúzzon a földre és el kezdjen kifelé rángatni a nappaliba. Átsandítottam a másik ágyra, ahol Zayn és Louis párnacsatába fordították a reggeli ébresztést. Fel nem tudtam fogni, hogy van valakinek hajnali kilenc órakor ennyi energiája. Úgy látszik, Niall viszont megunhatta, hogy mozdulatlan vagyok, ugyanis ott hagyott, és így kiterülhettem a szoba közepén, hogy aludjak még egy kicsit.

-          Amanda, te sem gondolhattad komolyan, hogy elalszol a földön – jött be a szobába Liam is. – Na, gyere – ezzel megfogott, és visszaültetett az ágyba. - Szeretnél még aludni? Igazából csak Zaynt kellett felkeltenünk, mert interjúra megyünk, szóval nyugodtan maradj még.

-          Köszönöm – rettentően hálás voltam neki, amiért a többiekkel ellentétben nem azzal töltötte az ideje nagy részét, hogy rám ült vagy ágyakból ráncigált ki. Zayn és Louis üvöltözve kirohantak a szobából, én pedig végre visszaaludhattam.

~

Valamikor 11 körül ébredhettem fel újra. A ház csendes volt, és ezt kihasználva zenét hallgattam, miközben egy kicsit összeszedtem magam, és kimentem a konyhába reggelit csinálni. A fiúk viszonylag rendben hagyták el a helyiséget, úgyhogy legalább a mosogatással nem kellett törődnöm. Vagy három nagy szelet kenyeret megettem, mert rettentően éhes voltam, aztán végre időt szakíthattam arra, hogy beleolvassak a munkaköri leírásomba. (húú, hogy ez mennyire fontosnak és hivatalosnak hangzott) Nem ártott, ugyanis halvány lila fogalmam sem volt, hogyan álljak hozzá ehhez az egész feladathoz. Kicsit még mindig abszurdnak tűnt, hogy miközben a fiúk épp fejre állnak, kétpofára zabálnak vagy épp egymás hátára ugrálnak, én fantasztikus képeket készítsek róluk.  De úgy döntöttem, nem aggódom túl a helyzetet, és a mai napot még inkább csak ötleteléssel töltöm. Amíg a fiúk meg nem jönnek, úgysem tudnék mást csinálni. Ezért inkább felhívtam anyut, aki elmondása szerint már halálra aggódta magát miattam, gyorsan megnyugtattam, hogy még senki nem evett meg és a hétfejű sárkány sem jött még értem. Aztán írtam még egy rövidebb mailt Lottinak, a barátnőmnek, akinek szintén nagyon hiányozhattam, ugyanis legalább ötször írt már. Beszámoltam róla neki, hogy hol vagyok, és hogy úgy érzem, teljesen megbolondultam.  Volt egy olyan érzésem, hogy nem hagy majd lélekerősítő válaszok nélkül. Mikor már a laptopot is meguntam, visszamásztam az ágyamba, és csak bámultam ki a fejemből.  Fél egy körül a fiúk még mindig nem voltak sehol, ezért úgy döntöttem, főzök valami ebédfélét. A hűtőben nem sok mindent találtam, így kénytelen voltam a répákból, krumpliból, és mirelit húsgombócokból kihozni a lehető legtöbbet. Még sosem készítettem répás krumplipürét, de a végére egész jól sikerült, és a húsgombócokat sem főztem túl, hála az égnek. Mire megterítettem, a srácok is megérkeztek (hihetetlen az időzítésük). Niall hangját már messziről lehetett hallani.

-          Ti is érzitek, amit én? – kérdezte a többiektől. – Kérlek, mondjátok, hogy nem hallucinálok, és tényleg ebéd illat van.

-          Meglepetés! – kiáltottam ki a konyhából. – Nem garantálom, hogy életetek legjobb ebédje lesz, de megpróbáltam valami ehetőt varázsolni.

-          Te főztél nekünk? – hallottam Liam hangját. – Amanda, igazán nem kellett volna.

-          Dehogynem. – mosolyogtam, miközben bejöttek a konyhába. – valahogy csak meg kell hálálnom, hogy már két napja elviselitek a jelenlétem.

-          Mintha az olyan megterhelő lenne, hercegnő. – nézett rám Zayn.

-          Mi ez? – kérdezte Niall, aki úgy látszik, nem nagyon találkozott még répás krumplipürével.

-          Hát- kezdtem kételkedve. – Répás krumplipüré. Nem nagyon tudtam mit csináljak, és a google szerint ez egy létező étel, szóval… remélem nem lett olyan szörnyű.

-          Amanda, ez egy zseniális ötlet. Mostantól nem leszek hajlandó répa nélkül enni a pürét. – szólt közbe Louis is.

-          Akkor miattad van az a sok répa a hűtőben, ugye?

-          Rátapintottál a lényegre. – villantott rám egy mosolyt Harry. - Louu a répát még nálam is jobban szereti.

-          Ugyan, Harry, nálad senkit sem szeretek jobban. – ezzel Louis felpattant és egy cuppanós puszit nyomott Harry arcára. Szerintem ismételten meglepett arcot vághattam, mert Liam a fülembe súgta.

-          Mindig ilyenek, nem kell aggódni.

Miután a fiúk mindent elpusztítottak, és az összes létező módon végigdicsérték a főztömet (gyanítottam, hogy ennek köze lehet ahhoz is, hogy a későbbiekben is szívesen lennének részesei hasonló meglepetéseknek), bevágódtam a nappaliba Harry és Niall mellé, akik épp a tvben kerestek valami nézhetőt. Egészen addig teljesen nyugodtak voltak, amíg az egyig zenecsatornán meg nem hallották valamelyik Katy Perry dalt. Két perc múlva már a kanapén ugráltak, és az arcomba üvöltötték a dalt. Annyira vicces látványt nyújtottak, hogy a közben beérkező Liammel a hasunkat fogtuk a nevetéstől. Mikor kicsit lenyugodtak a kedélyek, a délutáni programról kezdtek el beszélgetni.

-          Menjünk a Nando’s-ba. – nézett fel Niall. – úgy érzem, mintha már évek óta nem jártunk volna ott.

-          Niall, pontosan két napja mentünk oda ebédelni. – nevetett Liam. – és különben is, most ettünk. Belém már semmi nem férne. Egyébként is jön majd Richie. Elvileg jó hírei vannak.

-          De mikor? – szólt közbe Zayn.

-          Még van addig vagy két óránk.

-          Szuper. Akkor ki tart velem sétálni egyet? – Zayn kérdően nézett körbe. – Naa, nem bírok egy helyben ülni addig. Valaki?

-          Majd én. – pattant fel Louis. – Valamikor úgyis meg kell kapnod a részed.

-          A részem?

-          Igen, igen, mert elmenekültél a csodálatos és fantasztikus hócsatánk elől. Ezt valahogy meg kell még bosszulnom.

-          A tegnapi vizesruha-akciód nem volt elég?

-          Egyáltalán nem. Na, gyere már, nyuszi.

-          Louis, még mindig nem vagyok nyu.. – a vita további részét már nem hallottuk, mert a két srác hipersebességgel hagyta el a nappalit, és fél perc múlva már a bejárati ajtón kívül voltak. Niall a konyhába ment, Harry pedig a szobáját vette célba, úgyhogy a kanapéra a változatosság kedvéért Liam vágódott le, mellém. Igazából egyáltalán nem bántam, hogy a kanapé lett a székhelyem, mert a nap huszonnégy órájában ellettem volna a hatalmas párnák között. Óó, ha a lustaságért díjat osztanának… szerintem már rég megkaptam volna.

-          Min gondolkodsz, Amanda?  - nézett rám.

-          Csak azon, hogy három nap alatt mennyire megváltozott az életem.

-          És megbántad?

-          Dehogyis, úristen, dehogy. Igazából még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni ezt az egészet, és a fejemben össze-vissza kavarognak a gondolatok, és.. ahh mindegy, lehetetlen elmagyarázni.

-          Héé, itt vagyok, hallgatlak – mosolygott rám. – csak próbáld meg.

-          Oké – jól esett, hogy figyelt rám és talán tényleg érdekelte a történet. – Szóval arra gondoltam, hogy.. ahh mindegy.

-          Amanda. – nézett rám komolyan. – Ez sosem mindegy. Akármilyen apróság bántja a lelked, elmondhatod. És el is kell mondanod. Különben hogyan tudnánk segíteni?

Mély levegőt vettem, és mivel tudtam, hogy iszonyatos hülyeségnek fog hangzani, amit mondok, és teljesen hülyének fog nézni, egy párnába fúrtam a fejem és abba motyogtam bele.

-          Csak arra gondoltam, hogy.. mindannyian annyira kedvesek vagytok hozzám, és én ezt nem is érdemlem meg,  és igazából azt sem érdemlem meg, hogy egyáltalán itt legyek, már három napja itt vagyok, és nem csináltam semmit, ti pedig aranyosak és megértőek vagytok, és – nem igazán fejezhettem be a monológomat, mert Liam elvette a fejem elől a párnát, és megölelt.

-          Amanda, kérlek, ne gondolj ilyenekre. Egy csodálatos lány vagy, és ha valaki, te igazán megérdemled, hogy szeressünk. Viszonylag ritkán találkozunk olyan lányokkal, akik ennyire természetesen kezelnek minket. Félre ne érts, imádom a rajongóinkat, de néha jó, amikor visszarántanak a földre. És különben is – és végre eleresztett egy mosolyt. – ma főztél nekünk. Ezek után képtelenek lennénk nem szeretni téged.

Ezt már én sem bírtam mosolygás nélkül. Liam szavai, ha nem is százszázalékosan, de megnyugtattak, és rettentően örültem, hogy kijött belőlem minden felgyülemlett probléma.

-          Köszönöm. Egyszerűen köszönök mindent. – öleltem át.

-          Bármikor. Ha problémád van, csak gyere. Nem biztos, hogy mindig szuper megoldásokkal tudok előrukkolni, de… néha már az is elég, ha meghallgatják az embert.

ZAYN SZEMSZÖGE

-          Szeretnél róla beszélni? – nézett rám Lou azzal a tipikus „úgyis tudom, hogy igent fogsz mondani” pillantásával. Már fél órája sétáltunk és hülyéskedtünk, de egy ideje furcsán nézett rám, mintha várt volna valamire.

-          Miről?  - kérdeztem teljesen ártatlanul. Louisnak rengeteg furcsa ötlete volt, és elképzelni sem tudtam, épp melyik világmegmentő akcióját szeretné bemutatni nekem.

-          Hát rólad és Amandáról. Amandáról és rólad. kettőtökről. – már épp tiltakozni készültem, de nem hagyott szóhoz jutni. – Nehogy azt mondd, hogy nem tudod, miről beszélek, Zayn – nevetett az arcomba.  itt ismételten megpróbáltam közbeszólni, de természetesen nem sikerült. – Ne mondd nekem, hogy nem tetszik neked, mert úgysem hiszem el. – erősen ráztam a fejem és próbáltam minden úton- módon tiltakozni a kijelentései ellen. – Zayn, zayn, zayn, zayn – mondta nevetve és lehúzott a padra. – Előttem nem tudod eltitkolni. Láttam, hogy nézel rá.

-          Hogy néztem rá?

-          Hát tudod, ha nézéssel fel lehetne falni valakit, te már rég megtetted volna. – nevetett újra, én pedig lassan feladni készültem a harcot.

-          Jó, Louis, elég lesz. Talán – vettem egy nagy levegőt. – Talán egy kicsit tetszik nekem.

-          Talán? Egy Kicsit? Ne viccelj, Zayn. Mindketten tudjuk, hogy nálad a talán és a kicsit nem így szokott kinézni.

Megtörtem. Úgy látszott, úgy sem hagy békén addig, amíg meg nem győződött arról, hogy neki van igaza. Túl jól ismert, és én is tudtam, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen lerázni.

-          Ajj, Lou, a francba, fogalmam sincs, hogy mit érzek. Egyrészről olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást, és annyira könnyű vele beszélgetni, bármiről. Másrészről pedig… nem tudok úgy ránézni, hogy a gyomrom ne rándulna össze és a szívem ne kezdjen el gyorsabban verni. Nem vagyok normális…

-          Jajj, Zayn, már miért ne lennél normális. Csak szerelmes vagy.

-          Mi? – zavaromban ennél értelmesebb kérdésre nem futotta.

-          Hát, tudod, SZ-E-R-E-L-E-M. Remélem, azért nem kell elmagyaráznom, miről szól.

-          De…

-          De mi?

-          Csak két napja… még nem. én. nem tudom – Louis kijelentése teljesen összezavart. Persze, azt eddig is tudtam, hogy Amanda ez alatt a pár nap alatt teljesen elbűvölt, de eszembe sem jutott, hogy az érzéseimet szerelemnek nevezzem. Az ég szerelmére, alig tudtam róla valamit.

-          Jó, jó, jó. Inkább nem mondok semmit, előbb-utóbb úgyis beismered majd. – még egy utolsót rám mosolygott, aztán felhúzott a padról, és mielőtt még bármit is tehettem volna, már ráugrott a hátamra.

-          A végtelenbe és tovább! Irány Zayn kapitány.

-          Louu, ugye nem gondoltad komolyan, hogy hazaviszlek a hátamon? – fordultam hátra. Erre lebiggyesztette az ajkait, és olyan szomorúan nézett rám, mintha egy óvodástól vetted volna el a kedvenc játékát.

-          Szívtelen vagy, Zayn Malik. Most ki kell engesztelned, különben egész nap nem beszélek veled. – Louis néha tényleg úgy viselkedett, mint egy hároméves, de ilyenkor nem lehetett nem szeretni.

-          És mivel lehet kiengesztelni téged jelen pillanatban? – reménykedtem, hogy nem kér lehetetlent. Legutóbb ilyen helyzetben az IKEA-ból kellett neki répás plüsst hoznom. Tizenegyet egyszerre.

-          Répás kézkrééém – üvöltötte Louis fülembe. Körülöttünk már egyre több lány nevetett és fotózgatott, illetve kotorászta a táskájából a papírt és a tollat, úgyhogy pár mosoly és aláírás után elrángattam onnan Mr. Répát.

-          Lou, te komolyan gondolod, hogy valahol a világban gyártanak répás kézkrémet?

-          Biztos vagyok benne. Múltkor is a kezembe nyomtak egyet. Zaayn, nagyon szeretnék répás kézkrémet. – ezzel elővette a szomorú kiskutya fejét, én meg berángattam valamelyik drogériába.

-          Nem hinném, hogy igazad van, de egy próbát megér. – ezzel az eladóhoz fordultam.  – Ne haragudjon, tudom, hogy furcsa kérdés, de nem árulnak véletlenül sárgarépás kézkrémet? – a várakozásaimmal ellentétben a nő egyáltalán nem nézett hülyének.

-          Louisnak lesz, ugye? A lányom megőrül értetek, és akárhányszor répa van ebédkor, idiótán kezd mosolyogni.

-          Ööö.. igen, neki lenne. De komolyan létezik sárgarépás krém?

-          Igen, itt is van.  8 font lesz. Még valamit?

-          Nem, köszönöm. És üdvözlöm a lányát.

-          Átadom. Esetleg nem adnál neki egy autogramot. Szerintem meggyilkolna, ha anélkül mennék haza.

-          Persze, természetesen. – gyorsan lefirkantottam a nevem egy papírra, aztán kirángattam Louist a boltból, akit közben teljesen elvarázsolt a gyereksamponok világa.

-          Gyere, Lou, el fogunk késni. – kegyes hazugság volt, de annyira nem is állt messze a valóságtól. Ha ötpercenként megállunk valami miatt, soha nem érünk haza.

-          Megyek már. De ugye van krém?

-          Persze, itt van.  – odadobtam a kezébe a dobozt, és neki is állt kipróbálni az utca közepén.

-          Te nem kérsz? – kérdezte ártatlanul.

-          Ne haragudj, Louis, de ez eszméletlenül büdös. Hogy bírod elviselni?

-          Ne merd bántani a répás kézkrémem. a világ legzseniálisabb találmánya.

-          Vedd úgy, hogy nem szóltam semmit.

-          Én is így gondoltam.  – úgy látszott, teljesen meg volt elégedve, és a hazaút hátralévő részét azzal töltötte, hogy a világ legfárasztóbb vicceivel szórakoztatott. Hiába, ha Lou répához jut, onnantól kezdve reménytelen, hogy két percig vicc vagy beszólás nélkül hagyjon. Néha komolyan azt gondoltam, hogy Louis a répából szívja az életenergiát. Negyed órába telt, mire visszakecmeregtünk a házhoz. Feltrappoltunk a lépcsőkön, és benyitottunk az ajtón. Azt hiszem, az elkövetkező fél perc valamelyik másodpercében tudatosodott bennem igazán, hogy Louisnak igaza volt. Éreztem, ahogy a gyomrom ismételten görcsbe rándul, és valamiért eszméletlen féltékenység és keserűség fogott el, ahogy megláttam Amandát Harry ölében.  Épp halálra csikizték egymást, és akármennyire tudta az agyam, hogy csak ártatlan viccelődésről van szó, a szívem nem hagyott nyugodni, és mielőtt bármi meggondolatlant cselekedtem volna, besiettem a szobámba, és magamra zártam az ajtót.

5. fejezet

Már épp lenyugodtak a kedélyek, amikor Liam belépett az ajtón.  Gyanúsan nézett körbe, szerintem ő sem számított arra, hogy ennyire meghitt és békés hangulat fogadja majd, amikor hazaér. A kezemben lévő párnák aztán valamilyen szinten magyarázatot adhattak, ugyanis el kezdett nevetni.

-          Én a te helyedben nem nevetnék – fenyegette meg Louis.  – Nem téged vertek halálra az előbb két hatalmas, veszedelmes és gyilkos párnával. 

-          Ennél ijesztőbb fegyverről még életemben nem hallottam, Lou. Hogy éltétek túl mégis a támadást?

-          Mint tiszteletbeli Superman, rengeteg ellenséggel elbántam már, ezt ne felejtsd Liam. És te sem, Amanda – mutatott most rám. – A párnákért még számolunk.

-          Amanda, azt hiszem, itt az ideje, hogy rettegni kezdj – fordult most felém Liam és elnevette magát, majd kisöpörte a havat a hajából, ami így pont Louis fejére hullott. Illetve inkább csepegett.

-          Ez meg mi?  - nézett fel. – Hóóó? Igazi hó? Kint havazik és ti nem is szóltok? Hógolyócsatát. Most azonnal. Irány öltözni! Egy-kettő!  - felpattant a kanapéról és rettentően hiteles őrmesterré vált. Legalábbis az én szememben, a többiek ugyanis nem túlzottan vették komolyan az utasításait.

-          Ne már Louis, még nem is ebédeltünk – szólalt meg Niall – És ebéd nélkül nem vagyok hajlandó semmit csinálni.

-          Niall, ez becsületbeli ügy. Hógolyózás után oda megyünk és azt eszünk, amit szeretnél, esküszöm neked.

-          Jajj Lou, ne legyél már ennyire kegyetlen. Igazából egyikünk sem evett reggel óta. –szállt be a vitába Zayn is. – Először összedobunk valamit, eszünk, aztán addig hógolyózhatunk, amíg porig nem alázok mindenkit.

-          Zayn, nem tudsz porig alázni. Teljességgel lehetetlen, ugyanis esett a hó. A havig alázásba még belemennék, de az előző két alkalommal is én nyertem, úgyhogy… - itt jelentőségteljesen nézett vissza rá.

-          Ne higgy nekik – fordult felém Liam – Mind a ketten csurom vizesen és szétfagyva fognak majd visszaérni.

Azt hiszem Liam nem mondott volna köszönetet azokért a pillantásokért, amiket ezért a mondatáért bezsebelt. Niall viszont teljesen váratlanul felugrott a kanapéról és a konyha felé rohant.

-          Kaja, kaja, kaja! Ebédre van szükségem most azonnal.

Louis már indult volna, hogy visszarántsa, de Liam közbelépett.

-          Louis Tomlinson, ennyire nem lehetsz szívtelen. Nyugodj meg egy kicsit. A hó megvár téged is és minket is.  Niallt viszont egy perccel tovább sem hagyhatjuk ennivaló nélkül.

-          Rendben, rendben megadom magam. de ígérjétek meg, hogy utána mindannyian lemegyünk.

-          Persze, persze, csak együnk már – kiáltott ki a konyhából Niall.

Nem tudom, hogy csinálták, de a hűtő még mindig tele volt, pedig ha emlékezetem és Louis beszámolója nem csal, akkor a reggelijük sem csak egy fél szelet pirítós volt. Úgy látszik, az önkiszolgálás jött divatba a fiúknál, mert mindenki egyszerre rohamozta meg a konyha különböző pontjait tányérokért, poharakért (amiket most már szerencsére én is bármikor megtaláltam), Niall és Louis pedig már a hűtőben kutakodott. Én csak a háttérből figyeltem, mert egyrészt nem igazán éheztem meg reggeli óta másrészt pedig (és ez volt a nyomósabb indok), egyáltalán nem volt kedvem hógolyózni. Bevallom, a hó nem tartozott a kedvenceim közé, sőt… amennyire csak lehet, próbáltam elkerülni. Ráadásul a négy fiú – egy lány felosztás sem hangzott túlzottan csábítónak. Erősen reménykedtem abban, hogy elsunnyoghatom ezt a mai délutánt, és a fiúknak fel sem tűnik majd, hogy „véletlenül” a szobámban maradtam. Tökéletes tervem kidolgozását Zayn szakította félbe, aki élénken érdeklődött a felől, hogy mit hozzon nekem. Akármennyire erőlködtem, a köszönöm, semmit választ nem volt hajlandó elfogadni. Azt viszont én nem hagyhattam, hogy ő itt ugráljon értem, mikor mindenki más önkiszolgáló módban volt. Ezért próbáltam valami salátafélét találni a hűtőben, de nem jártam sok sikerrel. Egy kiló répán és pár szem almán kívül semmi zöldséget vagy gyümölcsöt nem találtam. Inkább nem firtattam furcsa étkezési szokásaikat, előhalásztam a sarokból egy joghurtot, fogtam egy kiskanalat és leültem a fiúk mellé. Louis feltűnően gyorsan próbált minél több mindent magába tömni, gondolom, nem akart még több időt a hógolyózás rovására elpazarolni.

-          Ugye nem mondod komolyan, hogy ez lesz az ebéded? – nézett rám ismét Zayn. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy joghurttal jól tudsz lakni.

-          Csak nem vagyok éhes, nyugi. Majd később, ha senki nem figyel, kifosztom a hűtőt.

-          Megnyugodtam – mosolygott vissza.

Még a felénél sem tartottam a joghurtomnak, amikor Louis már nagykabátban, kesztyűben és sapkában rohant vissza a konyhába, ezzel is jelezve, hogy nem hajlandó tovább várni. Kíváncsi lettem volna, meddig lehet játszani a türelmével, de egészen úgy tűnt, hogy sokáig nem húzhatjuk tovább a dolgot. Mindenki villámsebességgel rohant az előszoba és a kabátokhoz, így az egyetlen menekülési útvonalamnak az mutatkozott, ha a szobám felé veszem az irányt. Már épp nyitottam be az ajtómon, amikor Niall megfogta a kezem, és szabályosan elráncigált onnan.

-          Te nem jössz?

-          Nem, nem szeretnék. Nincs sok kedvem most egy hócsatához. – Reméltem megérti, és elengedi a csuklóm. Természetesen nem ez történt.

-          Srácok, Amanda nem akar jönni! Ugye nincs választási lehetősége és ugye nem hagyhat ki egy ilyen alkalmat?

Erre mindenki felénk fordult. Tessék, ennyit a csodálatos, békés és csendes délutánomról... Az ügyeletes ráncigáló szerepét most Louis vette át, elhúzott a kanapéig, majd leültetett.

-          Velünk kell jönnöd!  - kiabálta izgatottan, majd szó szerint keresztbe feküdt rajtam, hogy ne tudjak sehova sem menni. – Niall, kerítsd elő Amanda ruháit és öltöztesd fel!

-          Nee, Louis, ezt te sem gondolhatod komolyan. – néztem rá könyörögve. – Kérlek, könyörgöm, hadd maradjak itt.

-          Amanda, sajnálom, de ezt nem tehetem. A hógolyózásból egyszerűen nem hagyhatunk ki. Az év egyik legjobb része.

„Már akinek” gondoltam magamba, de hangosan nem mertem kimondani. Niall már vissza is ért, a kezében tartotta a kabátom, a kesztyűm és egy sapkát, ami viszont biztosan nem az enyém volt.

-          Bocsi, jobb híján Louis egyik régebbi sapijával kell beérned – mosolygott rám, és vészesen közeledett a ruhakupaccal. Próbáltam volna rúgkapálni, de Louis ezt egyáltalán nem hagyta. A hisztérikus sikítozást pedig rosszabb napokra tartogattam. Mivel Louis és Niall látszólag az utolsó vérükig harcoltak volna ellenem, már csak két emberben bízhattam. Zayn és Liam az ajtóban álltak, és érdeklődve figyelték, ahogy épp be lettem kerítve két hógolyómániás őrült által.

-          Segítsetek – néztem rájuk a lehető legnagyobb bociszemekkel. Minden lehetőséget ki kellett használnom, hogy megúszhassam a hógolyózást. Ők azonban egymásra néztek és bólintottak.

-          Igazán sajnálom, de egy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni. – vigyorodott el Zayn.

-          Bocsi, Amanda, de jelen helyzetben nem tehetünk semmit – kontrázott rá Liam is. Felhagytam minden reménnyel. Ehhez többek között annak is köze volt, hogy Niall épp bebugyolált egy kisebb túlzásokkal fél kilométer hosszú sállal, és a fejembe húzta Louis szürke sapkáját.

-          Nagyon aranyosan nézel ki így, ugye tudod? – mosolygott bele az arcomba. – Szerintem nyugodtan kölcsönkérheted Louis sapkáját máskor is. Biztos nem fog haragudni érte.

Még arra sem volt időm, hogy egy rosszabb grimasszal lereagáljam az előző mondatait, már tömni kezdte bele a kezemet a kabátom ujjába. Ez már valószínűleg rettentően komikusnak tűnhetett kívülről, ugyanis Zayn és Liam a hasukat a nevetéstől fogva terültek el a padlón. Mivel nem szerettem volna, hogy Niall (aki egyébként meglehetősen profinak tűnt öltöztetésben) az ujjaimat kitörje, a kesztyűt inkább magamtól húztam fel. Mikor már teljes harci díszben ültem a kanapén, és végre Louis is lekászálódott rólam, és már épp kezdtem volna új menekülési útvonalat nyártani, Louis felkapott, a hátára vett, mint valami szemeteszsákot és futni kezdett az ajtó felé.

-          MINDENKI UTÁNAM! – kiáltotta, és már robogtunk is lefelé a lépcsőn. Vészesen közeledtünk a havas földhöz, ami azért előhívta belőlem a túlélési ösztöneim, és megpróbáltam a kezemmel Louis hátát csapkodni, hátha elérem vele, hogy még azelőtt letesz, hogy kiérnénk az udvarra. Természetesen nem volt ilyen egyszerű dolgom. Sőt, a „Louis tegyél le, könyörgök!” szajkózása sem hatotta meg, sőt, a nevetése csak még hangosabb lett, ahogy a többieké is, akik a hátam mögött jöttek. Felkészültem a legrosszabbra is, amikor elhagytuk a biztonságos és meleg házat, és kiléptünk a hidegbe. A következő pillanatban már arra eszméltem, hogy Louis egy jól irányzott mozdulattal egy nagyobb hókupac közepébe dobott. Ezt több szempontból is övön aluli ütésnek éreztem. Még felállni sem volt időm, amikor egyszerre négy irányból kezdtek el felém száguldozni a hógolyók. A sapkám és a kesztyűm mintegy fél perc alatt ázott át, és a sálam sem bírta túlzottan sokáig. Védekezésképp a karomat a fejem elé tettem, de ez sem sokat segített… a visszatámadás lehetősége fel sem merült bennem, inkább csak azért imádkoztam, hogy viszonylag hamar megunják ezt az egyoldalú csatát, és inkább egymás között harcoljanak.  Nem tudom, meddig ülhettem még így a hóban, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egyre kevesebb hógolyó áramlik felém. A hangokból ítélve Harry érkezhetett meg, és ő sem úszta meg a négyoldali letámadást. A túlélési ösztön felébredt bennem, és a következő pillanatban már fénysebességgel száguldottam az ajtó felé (már amennyire ezt a csurom vizes ruháim és megfagyott végtagjaim engedték). Megnyugodnom csak akkor sikerült, amikor végre beértem a lakásba, és lerángathattam magamról a kabátot. Berontottam a szobámba, előkotortam magamnak egy fekete miki egeres felsőt és egy kényelmes farmert, majd mivel még mindig a megfagyás szélén álltam, a fürdő felé vettem az irányt. Forró vizet engedtem magamnak, és még ha az első pillanatokban rettentően kellemetlen érzés is volt, elmerültem a habokban. Legalább húsz percet tölthettem így el, és ez elég időt adott arra, hogy teljesen a gondolataimba feledkezzek. Tulajdonképpen az elmúlt egy napban időt sem nagyon kaptam arra, hogy komolyabban felfogjam, mi is történt velem. A meleg, habos vízből visszanézve teljesen hihetetlennek tűnt az egész, és többször is megcsipkedtem magam, hogy nem álmodom-e. A legironikusabb az volt a történetben, hogy úgy éreztem, én változtam a legtöbbet ebben a másfél napban. Mintha legalábbis hónapok teltek volna el. Furcsa és idegen érzés volt, hogy egyik pillanatról a másikra egy új világba csöppentem, és ez egyáltalán nem zavart. Máskor a fejem vertem volna a falba, ha összezárnak öt korombeli dalospacsirtával, és most? Most itt élek velük, nevetek a bohóckodásaikon, és próbálok hozzájuk alkalmazkodni. És ami azt illeti, akármennyire is utáltam volna ezt pár nappal ezelőtt bevallani, a magam módján még élvezem is a helyzetet. Na jó, leszámítva a hógolyózást. Az kétségtelenül a mérleg negatív oldalára kerül. Ajj, minek áltatom magam? Hónapok óta nem volt ilyen jókedvem, és ha ezt ezeknek a majmoknak köszönhetem… Akkor azt hiszem, még inkább vissza kell vonnom a korábbi gondolataimat.

Kintről hangokat hallottam, és ez visszahozott a valóságba. Gyorsan kimásztam a kádból, megtörölköztem, felöltöztem, ellenőriztem, hogy a fejem visszaváltozott-e már valamilyen emberi formára a sok hógolyónyom után (nem történt csoda. Még most is eléggé érdekesen néztem ki), majd, hogy elkerüljem azt a lehetőséget, hogy a fiúk még egy menetre kicipelnek a hidegbe, a szobámba osontam. A legnagyobb meglepetésemre azonban a nappali teljesen kihaltnak tűnt, és már épp kezdtem pánikolni, hogy másodperceken belül egy rabló, gyilkos, betörő vagy ezeknek bármilyen kombinációja tart majd a fejemhez pisztolyt, amikor a szobából meghallottam Zayn hangját.

-          Már azt hittem, belefulladtál a vízbe. Ugye tudod, hogy több mint fél órája bent dekkolsz a fürdőben?

-          Nem téged támadott meg négy vérszomjas gorilla hógolyókkal a kezében. És hol vannak a többiek? Te hogyhogy nem vagy velük? És hogy a francba érted el, hogy semmid sem vizes?

-          Te pedig hogy tudsz egyszerre ennyi mindent kérdezni?  - sóhajtotta. – A többiek még lent gyilkolják egymást. Vagyis leginkább Harryt – ez utóbbi kijelentése valamiért mosolygásra késztette. – Én pedig azért vagyok itt, mert egyrészt rettentően elegem lett a hidegből és Louis bombáiból, másrészt pedig eltűntél, és szerettem volna tudni, hogy jól vagy. – itt kételkedve húztam fel a szemöldököm, mert egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy hiányom akkora űrt hagyjon a lelkében, hogy ne maradjon lent a fiúkkal. Ez viszont arra engedett következtetni, hogy sokkal inkább tartott Louisék hógolyóitól, mint amennyire gondoltam. Zayn viszont félreértelmezhette a zavarodott tekintetemet.

-          Valami gond van? – kérdezte aggódva.  Én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy teszteljem egy kicsit. Ha már a többiek annyit nyaggatták ezzel.

-          Csak viccesen áll a hajad. – válaszoltam. Tíz másodperc sem telt el, és Zayn már a tükör előtt volt.  Mikor ellenőrizte, hogy a hajával semmi gond nincs (természetesen), kicsit bosszúsan, de azért mosolyogva jött vissza.

-          Ugye tudod, hogy ezért még megfizetsz? – kérdezte, majd a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy belökött a kanapéba a párnák közé, amik még a délelőtti csata után maradtak rajta, majd két másodperc múlva már a combomon ült. Ahhoz sem voltam hozzászokva, hogy valaki a combon találja a legkényelmesebb széknek vagy ágynak, de hogy ezt egy napon belül kétszer tegyék meg… ez már tényleg több volt a soknál.

-          Zayn, mit kell csinálnom, hogy leszállj rólam? esküszöm, bármit megteszek – nyöszörögtem ki valahonnan két párna közül.

-          Bármit? – kíváncsiságot hallottam a hangjában. Már épp megszólaltam volna, hogy a csillagokat azért nem terveztem lehozni, de folytatta – Na jó, csak kérj bocsánatot.  És ígérd meg, hogy a jövőben nem ugratsz többet ezzel. Épp elég a többieket hallgatnom.

-          Sajnálom, tényleg. És megígérem, hogy eszembe sem jut a jövőben ilyet csinálni. Most már viszont tényleg leszállhatnál rólam, mert eszméletlenül fáj a combom – sürgettem.

-          Jajj ne haragudj. – huppant le rólam és bedőlt mellém a párnarengetegbe. – És most mit csináljunk, Amanda hercegnő?

-          Mióta lettem hercegnő?

-          Mondjuk mostantól. Koronával nem szolgálhatok, de a címet már megszerezted. Szóval mit szeretnél csinálni?

-          Mennyire tűnik hercegnőhöz méltó válasznak, ha a tévézésre szavazok? – nem igazán volt kedvem elmozdulni a kanapéról, és egy kicsit még mindig fáztam. Ez a hercegnős játék viszont elszórakoztatott, bár sok értelmét nem láttam. De ezek mellett a srácok mellett az ember egy idő után (mondjuk fél óra. komolyan) teljesen immunis lesz a furcsa és szokatlan dolgokra.

-          Tulajdonképpen semennyire, de kérésed számomra parancs. – ezzel fogta a távirányítót és bekapcsolta a nyolcszáz kilométeres plazmatévét. (tudom, hogy nem kellene rajta kiakadnom, de..ha ekkora a tv, és van két fürdőnk, akkor milyen elvetemült szerint elég három szoba? Mindegy, már csak pár napot kell kibírnunk) - És mit szeretnél nézni?

-          Teljesen mindegy – mondtam az igazságnak megfelelően.  Ha Alejandro és Cassandra történetének 327. részére kapcsolt volna, még azt is elviseltem volna.

-          Akkor mondj egy számot, és arra az adóra kapcsolok, mivel nekem sincs jobb ötletem.

-          Legyen a tizenkettes. – azért valahol mélyen reménykedtem, hogy sikerül kifognom egy olyan adót, ahol nem nonstop jóslás vagy politikai elemzések mennek, mert a maradék energiámat (ami tulajdonképpen mikrogrammban volt csak mérhető) is elszívta volna. Amikor azonban megláttam a képernyőt, teljesen elképedtem.

-          Ó, hogy az a… El is felejtettem, hogy ma verseny van. Talán nem maradtunk le olyan sokról.

-          Amanda, te miről beszélsz? És mi az, amit nézünk?

-          Zayn, nem mondod komolyan, hogy te nem ismered a világ egyik legzseniálisabb sportját.

-          Elnézést a tudatlanságomért, hercegnő.  Elárulnád végre, miért örülünk ennyire?

-          Ez síugrás, Zayn, síugrás. Mikor óvodás voltam, apu minden évben kétszer kivitt versenyre Németországba. Azóta nem tudok elszakadni ettől a sporttól. Egyszerűen zseniális.

-          Hiszek neked – mondta, bár az arcán inkább az a tipikus „te meg miről beszélsz?” kifejezés jelent meg, mint mindenki másén, akikkel megpróbáltam a síugrásról beszélni. Tulajdonképpen egyáltalán nem lepett meg Zayn reakciója.

-           Nem olyan borzalmas, mint amilyennek elsőre látszik. De inkább nem kínozlak tovább. Nyugodtan ugorhatunk.

-          Jajj, dehogy is. Megígértem, hogy azt nézünk, amit szeretnél.

-          De ez így nem az igazi. Öt percen belül fogsz elaludni mellettem, és nem sikítozhatok majd, ha a kedvenceim nyernek.

-          Nem fogok bealudni, ígérem – mosolygott vissza. Próbáltam volna még tiltakozni, de a másik négy fiú is eleget kaphatott a hóból, mert a bejárati ajtó kinyílt, és Louis tiszta vizesen és havasan, pirosló arccal rontott ránk.

-          Ti… Ti ketten. Ezért még számolunk! Mi az, hogy fogjátok magatokat és felszívódtok a csata legizgalmasabb részénél. És ahelyett, hogy hősien küzdenétek, itt ültök és nézitek ezt az… izét. Mi ez? – fordult felénk, miközben a másik három srác is beszabadult a nappaliba, megszabadulva a kabátoktól és vizes cipőktől. Eléggé megviseltnek tűntek, de rettentően jókedvük volt. Azt viszont nem akartam, hogy még négy ember nézzen hülyének, úgyhogy kikaptam Zayn kezéből a távirányítót, és más adóra váltottam.

-          Semmi. – válaszoltam ártatlanul.

-          Képzelem mennyire lehetett semmi – kontrázott Louis. – És kisasszony, nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúsztátok. - Ezzel kabátostól beugrott közém és Zayn közé az ágyba.

-          Louis a rohadt életbe! – kiáltott fel Zayn, miközben próbálta lelökni vizes barátját az ágyról – ennek meg mi értelme volt?

-          Semmi, te kis nyuszi. – mosolygott a földről. Úgy látszik, elegendőnek tartotta a büntetést, mert felpattant, és a többiek után indult, akik próbálták újra formába hozni magukat.