5. fejezet

Már épp lenyugodtak a kedélyek, amikor Liam belépett az ajtón.  Gyanúsan nézett körbe, szerintem ő sem számított arra, hogy ennyire meghitt és békés hangulat fogadja majd, amikor hazaér. A kezemben lévő párnák aztán valamilyen szinten magyarázatot adhattak, ugyanis el kezdett nevetni.

-          Én a te helyedben nem nevetnék – fenyegette meg Louis.  – Nem téged vertek halálra az előbb két hatalmas, veszedelmes és gyilkos párnával. 

-          Ennél ijesztőbb fegyverről még életemben nem hallottam, Lou. Hogy éltétek túl mégis a támadást?

-          Mint tiszteletbeli Superman, rengeteg ellenséggel elbántam már, ezt ne felejtsd Liam. És te sem, Amanda – mutatott most rám. – A párnákért még számolunk.

-          Amanda, azt hiszem, itt az ideje, hogy rettegni kezdj – fordult most felém Liam és elnevette magát, majd kisöpörte a havat a hajából, ami így pont Louis fejére hullott. Illetve inkább csepegett.

-          Ez meg mi?  - nézett fel. – Hóóó? Igazi hó? Kint havazik és ti nem is szóltok? Hógolyócsatát. Most azonnal. Irány öltözni! Egy-kettő!  - felpattant a kanapéról és rettentően hiteles őrmesterré vált. Legalábbis az én szememben, a többiek ugyanis nem túlzottan vették komolyan az utasításait.

-          Ne már Louis, még nem is ebédeltünk – szólalt meg Niall – És ebéd nélkül nem vagyok hajlandó semmit csinálni.

-          Niall, ez becsületbeli ügy. Hógolyózás után oda megyünk és azt eszünk, amit szeretnél, esküszöm neked.

-          Jajj Lou, ne legyél már ennyire kegyetlen. Igazából egyikünk sem evett reggel óta. –szállt be a vitába Zayn is. – Először összedobunk valamit, eszünk, aztán addig hógolyózhatunk, amíg porig nem alázok mindenkit.

-          Zayn, nem tudsz porig alázni. Teljességgel lehetetlen, ugyanis esett a hó. A havig alázásba még belemennék, de az előző két alkalommal is én nyertem, úgyhogy… - itt jelentőségteljesen nézett vissza rá.

-          Ne higgy nekik – fordult felém Liam – Mind a ketten csurom vizesen és szétfagyva fognak majd visszaérni.

Azt hiszem Liam nem mondott volna köszönetet azokért a pillantásokért, amiket ezért a mondatáért bezsebelt. Niall viszont teljesen váratlanul felugrott a kanapéról és a konyha felé rohant.

-          Kaja, kaja, kaja! Ebédre van szükségem most azonnal.

Louis már indult volna, hogy visszarántsa, de Liam közbelépett.

-          Louis Tomlinson, ennyire nem lehetsz szívtelen. Nyugodj meg egy kicsit. A hó megvár téged is és minket is.  Niallt viszont egy perccel tovább sem hagyhatjuk ennivaló nélkül.

-          Rendben, rendben megadom magam. de ígérjétek meg, hogy utána mindannyian lemegyünk.

-          Persze, persze, csak együnk már – kiáltott ki a konyhából Niall.

Nem tudom, hogy csinálták, de a hűtő még mindig tele volt, pedig ha emlékezetem és Louis beszámolója nem csal, akkor a reggelijük sem csak egy fél szelet pirítós volt. Úgy látszik, az önkiszolgálás jött divatba a fiúknál, mert mindenki egyszerre rohamozta meg a konyha különböző pontjait tányérokért, poharakért (amiket most már szerencsére én is bármikor megtaláltam), Niall és Louis pedig már a hűtőben kutakodott. Én csak a háttérből figyeltem, mert egyrészt nem igazán éheztem meg reggeli óta másrészt pedig (és ez volt a nyomósabb indok), egyáltalán nem volt kedvem hógolyózni. Bevallom, a hó nem tartozott a kedvenceim közé, sőt… amennyire csak lehet, próbáltam elkerülni. Ráadásul a négy fiú – egy lány felosztás sem hangzott túlzottan csábítónak. Erősen reménykedtem abban, hogy elsunnyoghatom ezt a mai délutánt, és a fiúknak fel sem tűnik majd, hogy „véletlenül” a szobámban maradtam. Tökéletes tervem kidolgozását Zayn szakította félbe, aki élénken érdeklődött a felől, hogy mit hozzon nekem. Akármennyire erőlködtem, a köszönöm, semmit választ nem volt hajlandó elfogadni. Azt viszont én nem hagyhattam, hogy ő itt ugráljon értem, mikor mindenki más önkiszolgáló módban volt. Ezért próbáltam valami salátafélét találni a hűtőben, de nem jártam sok sikerrel. Egy kiló répán és pár szem almán kívül semmi zöldséget vagy gyümölcsöt nem találtam. Inkább nem firtattam furcsa étkezési szokásaikat, előhalásztam a sarokból egy joghurtot, fogtam egy kiskanalat és leültem a fiúk mellé. Louis feltűnően gyorsan próbált minél több mindent magába tömni, gondolom, nem akart még több időt a hógolyózás rovására elpazarolni.

-          Ugye nem mondod komolyan, hogy ez lesz az ebéded? – nézett rám ismét Zayn. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy joghurttal jól tudsz lakni.

-          Csak nem vagyok éhes, nyugi. Majd később, ha senki nem figyel, kifosztom a hűtőt.

-          Megnyugodtam – mosolygott vissza.

Még a felénél sem tartottam a joghurtomnak, amikor Louis már nagykabátban, kesztyűben és sapkában rohant vissza a konyhába, ezzel is jelezve, hogy nem hajlandó tovább várni. Kíváncsi lettem volna, meddig lehet játszani a türelmével, de egészen úgy tűnt, hogy sokáig nem húzhatjuk tovább a dolgot. Mindenki villámsebességgel rohant az előszoba és a kabátokhoz, így az egyetlen menekülési útvonalamnak az mutatkozott, ha a szobám felé veszem az irányt. Már épp nyitottam be az ajtómon, amikor Niall megfogta a kezem, és szabályosan elráncigált onnan.

-          Te nem jössz?

-          Nem, nem szeretnék. Nincs sok kedvem most egy hócsatához. – Reméltem megérti, és elengedi a csuklóm. Természetesen nem ez történt.

-          Srácok, Amanda nem akar jönni! Ugye nincs választási lehetősége és ugye nem hagyhat ki egy ilyen alkalmat?

Erre mindenki felénk fordult. Tessék, ennyit a csodálatos, békés és csendes délutánomról... Az ügyeletes ráncigáló szerepét most Louis vette át, elhúzott a kanapéig, majd leültetett.

-          Velünk kell jönnöd!  - kiabálta izgatottan, majd szó szerint keresztbe feküdt rajtam, hogy ne tudjak sehova sem menni. – Niall, kerítsd elő Amanda ruháit és öltöztesd fel!

-          Nee, Louis, ezt te sem gondolhatod komolyan. – néztem rá könyörögve. – Kérlek, könyörgöm, hadd maradjak itt.

-          Amanda, sajnálom, de ezt nem tehetem. A hógolyózásból egyszerűen nem hagyhatunk ki. Az év egyik legjobb része.

„Már akinek” gondoltam magamba, de hangosan nem mertem kimondani. Niall már vissza is ért, a kezében tartotta a kabátom, a kesztyűm és egy sapkát, ami viszont biztosan nem az enyém volt.

-          Bocsi, jobb híján Louis egyik régebbi sapijával kell beérned – mosolygott rám, és vészesen közeledett a ruhakupaccal. Próbáltam volna rúgkapálni, de Louis ezt egyáltalán nem hagyta. A hisztérikus sikítozást pedig rosszabb napokra tartogattam. Mivel Louis és Niall látszólag az utolsó vérükig harcoltak volna ellenem, már csak két emberben bízhattam. Zayn és Liam az ajtóban álltak, és érdeklődve figyelték, ahogy épp be lettem kerítve két hógolyómániás őrült által.

-          Segítsetek – néztem rájuk a lehető legnagyobb bociszemekkel. Minden lehetőséget ki kellett használnom, hogy megúszhassam a hógolyózást. Ők azonban egymásra néztek és bólintottak.

-          Igazán sajnálom, de egy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni. – vigyorodott el Zayn.

-          Bocsi, Amanda, de jelen helyzetben nem tehetünk semmit – kontrázott rá Liam is. Felhagytam minden reménnyel. Ehhez többek között annak is köze volt, hogy Niall épp bebugyolált egy kisebb túlzásokkal fél kilométer hosszú sállal, és a fejembe húzta Louis szürke sapkáját.

-          Nagyon aranyosan nézel ki így, ugye tudod? – mosolygott bele az arcomba. – Szerintem nyugodtan kölcsönkérheted Louis sapkáját máskor is. Biztos nem fog haragudni érte.

Még arra sem volt időm, hogy egy rosszabb grimasszal lereagáljam az előző mondatait, már tömni kezdte bele a kezemet a kabátom ujjába. Ez már valószínűleg rettentően komikusnak tűnhetett kívülről, ugyanis Zayn és Liam a hasukat a nevetéstől fogva terültek el a padlón. Mivel nem szerettem volna, hogy Niall (aki egyébként meglehetősen profinak tűnt öltöztetésben) az ujjaimat kitörje, a kesztyűt inkább magamtól húztam fel. Mikor már teljes harci díszben ültem a kanapén, és végre Louis is lekászálódott rólam, és már épp kezdtem volna új menekülési útvonalat nyártani, Louis felkapott, a hátára vett, mint valami szemeteszsákot és futni kezdett az ajtó felé.

-          MINDENKI UTÁNAM! – kiáltotta, és már robogtunk is lefelé a lépcsőn. Vészesen közeledtünk a havas földhöz, ami azért előhívta belőlem a túlélési ösztöneim, és megpróbáltam a kezemmel Louis hátát csapkodni, hátha elérem vele, hogy még azelőtt letesz, hogy kiérnénk az udvarra. Természetesen nem volt ilyen egyszerű dolgom. Sőt, a „Louis tegyél le, könyörgök!” szajkózása sem hatotta meg, sőt, a nevetése csak még hangosabb lett, ahogy a többieké is, akik a hátam mögött jöttek. Felkészültem a legrosszabbra is, amikor elhagytuk a biztonságos és meleg házat, és kiléptünk a hidegbe. A következő pillanatban már arra eszméltem, hogy Louis egy jól irányzott mozdulattal egy nagyobb hókupac közepébe dobott. Ezt több szempontból is övön aluli ütésnek éreztem. Még felállni sem volt időm, amikor egyszerre négy irányból kezdtek el felém száguldozni a hógolyók. A sapkám és a kesztyűm mintegy fél perc alatt ázott át, és a sálam sem bírta túlzottan sokáig. Védekezésképp a karomat a fejem elé tettem, de ez sem sokat segített… a visszatámadás lehetősége fel sem merült bennem, inkább csak azért imádkoztam, hogy viszonylag hamar megunják ezt az egyoldalú csatát, és inkább egymás között harcoljanak.  Nem tudom, meddig ülhettem még így a hóban, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egyre kevesebb hógolyó áramlik felém. A hangokból ítélve Harry érkezhetett meg, és ő sem úszta meg a négyoldali letámadást. A túlélési ösztön felébredt bennem, és a következő pillanatban már fénysebességgel száguldottam az ajtó felé (már amennyire ezt a csurom vizes ruháim és megfagyott végtagjaim engedték). Megnyugodnom csak akkor sikerült, amikor végre beértem a lakásba, és lerángathattam magamról a kabátot. Berontottam a szobámba, előkotortam magamnak egy fekete miki egeres felsőt és egy kényelmes farmert, majd mivel még mindig a megfagyás szélén álltam, a fürdő felé vettem az irányt. Forró vizet engedtem magamnak, és még ha az első pillanatokban rettentően kellemetlen érzés is volt, elmerültem a habokban. Legalább húsz percet tölthettem így el, és ez elég időt adott arra, hogy teljesen a gondolataimba feledkezzek. Tulajdonképpen az elmúlt egy napban időt sem nagyon kaptam arra, hogy komolyabban felfogjam, mi is történt velem. A meleg, habos vízből visszanézve teljesen hihetetlennek tűnt az egész, és többször is megcsipkedtem magam, hogy nem álmodom-e. A legironikusabb az volt a történetben, hogy úgy éreztem, én változtam a legtöbbet ebben a másfél napban. Mintha legalábbis hónapok teltek volna el. Furcsa és idegen érzés volt, hogy egyik pillanatról a másikra egy új világba csöppentem, és ez egyáltalán nem zavart. Máskor a fejem vertem volna a falba, ha összezárnak öt korombeli dalospacsirtával, és most? Most itt élek velük, nevetek a bohóckodásaikon, és próbálok hozzájuk alkalmazkodni. És ami azt illeti, akármennyire is utáltam volna ezt pár nappal ezelőtt bevallani, a magam módján még élvezem is a helyzetet. Na jó, leszámítva a hógolyózást. Az kétségtelenül a mérleg negatív oldalára kerül. Ajj, minek áltatom magam? Hónapok óta nem volt ilyen jókedvem, és ha ezt ezeknek a majmoknak köszönhetem… Akkor azt hiszem, még inkább vissza kell vonnom a korábbi gondolataimat.

Kintről hangokat hallottam, és ez visszahozott a valóságba. Gyorsan kimásztam a kádból, megtörölköztem, felöltöztem, ellenőriztem, hogy a fejem visszaváltozott-e már valamilyen emberi formára a sok hógolyónyom után (nem történt csoda. Még most is eléggé érdekesen néztem ki), majd, hogy elkerüljem azt a lehetőséget, hogy a fiúk még egy menetre kicipelnek a hidegbe, a szobámba osontam. A legnagyobb meglepetésemre azonban a nappali teljesen kihaltnak tűnt, és már épp kezdtem pánikolni, hogy másodperceken belül egy rabló, gyilkos, betörő vagy ezeknek bármilyen kombinációja tart majd a fejemhez pisztolyt, amikor a szobából meghallottam Zayn hangját.

-          Már azt hittem, belefulladtál a vízbe. Ugye tudod, hogy több mint fél órája bent dekkolsz a fürdőben?

-          Nem téged támadott meg négy vérszomjas gorilla hógolyókkal a kezében. És hol vannak a többiek? Te hogyhogy nem vagy velük? És hogy a francba érted el, hogy semmid sem vizes?

-          Te pedig hogy tudsz egyszerre ennyi mindent kérdezni?  - sóhajtotta. – A többiek még lent gyilkolják egymást. Vagyis leginkább Harryt – ez utóbbi kijelentése valamiért mosolygásra késztette. – Én pedig azért vagyok itt, mert egyrészt rettentően elegem lett a hidegből és Louis bombáiból, másrészt pedig eltűntél, és szerettem volna tudni, hogy jól vagy. – itt kételkedve húztam fel a szemöldököm, mert egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy hiányom akkora űrt hagyjon a lelkében, hogy ne maradjon lent a fiúkkal. Ez viszont arra engedett következtetni, hogy sokkal inkább tartott Louisék hógolyóitól, mint amennyire gondoltam. Zayn viszont félreértelmezhette a zavarodott tekintetemet.

-          Valami gond van? – kérdezte aggódva.  Én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy teszteljem egy kicsit. Ha már a többiek annyit nyaggatták ezzel.

-          Csak viccesen áll a hajad. – válaszoltam. Tíz másodperc sem telt el, és Zayn már a tükör előtt volt.  Mikor ellenőrizte, hogy a hajával semmi gond nincs (természetesen), kicsit bosszúsan, de azért mosolyogva jött vissza.

-          Ugye tudod, hogy ezért még megfizetsz? – kérdezte, majd a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy belökött a kanapéba a párnák közé, amik még a délelőtti csata után maradtak rajta, majd két másodperc múlva már a combomon ült. Ahhoz sem voltam hozzászokva, hogy valaki a combon találja a legkényelmesebb széknek vagy ágynak, de hogy ezt egy napon belül kétszer tegyék meg… ez már tényleg több volt a soknál.

-          Zayn, mit kell csinálnom, hogy leszállj rólam? esküszöm, bármit megteszek – nyöszörögtem ki valahonnan két párna közül.

-          Bármit? – kíváncsiságot hallottam a hangjában. Már épp megszólaltam volna, hogy a csillagokat azért nem terveztem lehozni, de folytatta – Na jó, csak kérj bocsánatot.  És ígérd meg, hogy a jövőben nem ugratsz többet ezzel. Épp elég a többieket hallgatnom.

-          Sajnálom, tényleg. És megígérem, hogy eszembe sem jut a jövőben ilyet csinálni. Most már viszont tényleg leszállhatnál rólam, mert eszméletlenül fáj a combom – sürgettem.

-          Jajj ne haragudj. – huppant le rólam és bedőlt mellém a párnarengetegbe. – És most mit csináljunk, Amanda hercegnő?

-          Mióta lettem hercegnő?

-          Mondjuk mostantól. Koronával nem szolgálhatok, de a címet már megszerezted. Szóval mit szeretnél csinálni?

-          Mennyire tűnik hercegnőhöz méltó válasznak, ha a tévézésre szavazok? – nem igazán volt kedvem elmozdulni a kanapéról, és egy kicsit még mindig fáztam. Ez a hercegnős játék viszont elszórakoztatott, bár sok értelmét nem láttam. De ezek mellett a srácok mellett az ember egy idő után (mondjuk fél óra. komolyan) teljesen immunis lesz a furcsa és szokatlan dolgokra.

-          Tulajdonképpen semennyire, de kérésed számomra parancs. – ezzel fogta a távirányítót és bekapcsolta a nyolcszáz kilométeres plazmatévét. (tudom, hogy nem kellene rajta kiakadnom, de..ha ekkora a tv, és van két fürdőnk, akkor milyen elvetemült szerint elég három szoba? Mindegy, már csak pár napot kell kibírnunk) - És mit szeretnél nézni?

-          Teljesen mindegy – mondtam az igazságnak megfelelően.  Ha Alejandro és Cassandra történetének 327. részére kapcsolt volna, még azt is elviseltem volna.

-          Akkor mondj egy számot, és arra az adóra kapcsolok, mivel nekem sincs jobb ötletem.

-          Legyen a tizenkettes. – azért valahol mélyen reménykedtem, hogy sikerül kifognom egy olyan adót, ahol nem nonstop jóslás vagy politikai elemzések mennek, mert a maradék energiámat (ami tulajdonképpen mikrogrammban volt csak mérhető) is elszívta volna. Amikor azonban megláttam a képernyőt, teljesen elképedtem.

-          Ó, hogy az a… El is felejtettem, hogy ma verseny van. Talán nem maradtunk le olyan sokról.

-          Amanda, te miről beszélsz? És mi az, amit nézünk?

-          Zayn, nem mondod komolyan, hogy te nem ismered a világ egyik legzseniálisabb sportját.

-          Elnézést a tudatlanságomért, hercegnő.  Elárulnád végre, miért örülünk ennyire?

-          Ez síugrás, Zayn, síugrás. Mikor óvodás voltam, apu minden évben kétszer kivitt versenyre Németországba. Azóta nem tudok elszakadni ettől a sporttól. Egyszerűen zseniális.

-          Hiszek neked – mondta, bár az arcán inkább az a tipikus „te meg miről beszélsz?” kifejezés jelent meg, mint mindenki másén, akikkel megpróbáltam a síugrásról beszélni. Tulajdonképpen egyáltalán nem lepett meg Zayn reakciója.

-           Nem olyan borzalmas, mint amilyennek elsőre látszik. De inkább nem kínozlak tovább. Nyugodtan ugorhatunk.

-          Jajj, dehogy is. Megígértem, hogy azt nézünk, amit szeretnél.

-          De ez így nem az igazi. Öt percen belül fogsz elaludni mellettem, és nem sikítozhatok majd, ha a kedvenceim nyernek.

-          Nem fogok bealudni, ígérem – mosolygott vissza. Próbáltam volna még tiltakozni, de a másik négy fiú is eleget kaphatott a hóból, mert a bejárati ajtó kinyílt, és Louis tiszta vizesen és havasan, pirosló arccal rontott ránk.

-          Ti… Ti ketten. Ezért még számolunk! Mi az, hogy fogjátok magatokat és felszívódtok a csata legizgalmasabb részénél. És ahelyett, hogy hősien küzdenétek, itt ültök és nézitek ezt az… izét. Mi ez? – fordult felénk, miközben a másik három srác is beszabadult a nappaliba, megszabadulva a kabátoktól és vizes cipőktől. Eléggé megviseltnek tűntek, de rettentően jókedvük volt. Azt viszont nem akartam, hogy még négy ember nézzen hülyének, úgyhogy kikaptam Zayn kezéből a távirányítót, és más adóra váltottam.

-          Semmi. – válaszoltam ártatlanul.

-          Képzelem mennyire lehetett semmi – kontrázott Louis. – És kisasszony, nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúsztátok. - Ezzel kabátostól beugrott közém és Zayn közé az ágyba.

-          Louis a rohadt életbe! – kiáltott fel Zayn, miközben próbálta lelökni vizes barátját az ágyról – ennek meg mi értelme volt?

-          Semmi, te kis nyuszi. – mosolygott a földről. Úgy látszik, elegendőnek tartotta a büntetést, mert felpattant, és a többiek után indult, akik próbálták újra formába hozni magukat.