A srácoknak viszonylag hosszan kellett a menedzserükkel beszélgetniük, úgyhogy unaloműzésként olvasni kezdtem a szobámban. Néha behallatszott Niall nevetése, vagy Louis egy-két hangosabb beszólása, de még ez sem zavart meg abban, hogy teljesen belefeledkezzek a könyvembe. Utoljára a nyári szünetben éreztem magam ennyire nyugodtnak. Az pedig nem most volt, ezért próbáltam kiélvezni minden pillanatot. Az időérzékem is teljesen elveszítettem, így fogalmam sem volt, Niall mikor rontott be az ajtómon.
- Amandaaaa – épp folytatni akarta a mondandóját, mikor meglepődve észlelte, hogy egy könyv mögül nézek vissza rá. – Te olvasol? Akkor bocsi, hogy megzavartalak, de – és itt pár másodperces hatásszünetet tartott. – velünk kell jönnöd.
- Mert mit csinálunk? – a múltkori hócsata emlékei még élénken éltek bennem, és nem igazán értékeltem volna még egy hasonló programot.
- Mm… az meglepetés. De öltözz fel csinosan – kacsintott rám.
- Mit értesz a csinos alatt? – fogalmam sem volt mire gondolt, és rettentően utálom, amikor így titkolóznak előttem. – egy xxl-es póló egy szakadt farmerrel elég csinos lesz?
- Amanda – nézett rám megint Niall. Majd mindenféle kérdés nélkül kinyitotta a szekrényem ajtaját. (itt azt hiszem, kiadhattam egy kissé meghökkent és felháborodott hangot, mert visszafordult) – Ne haragudj, de nem engedhetem, hogy így gyere el. – ezzel egy bűnbánó mosoly kíséretében visszafordult a szekrényem felé, és kutakodni kezdett. Kicsit tehetetlennek éreztem magam, ahogy az ágyamból ülve néztem a szőkeséget szinte bemászni a szekrényembe. Két és fél perc múlva egy hatalmas vigyorral az arcán mászott elő. – Megvan, ez tökéletes lesz. – ezzel a kezembe nyomta a fekete ruhámat. Általában nem szeretek rövid ruhákban mászkálni, és abban is biztos voltam, hogy ezt a ruhámat anyu csempészte be a többi dolgom közé. Nem úgy tűnt azonban, hogy Niallt bárhogy is le lehetne beszélni arról, amire készült.
- Gondolom ne ellenkezzek…- néztem rá vissza.
- Semmiképp. Még a végén megint nekem kell felöltöztetni téged. És nem mintha bármilyen problémám lenne ezzel, kicsilány, de valamikor nekem is el kell készülnöm. Úgyhogy jobb lesz, ha sietsz, mert a többiek türelmetlenek lesznek.
- Niall – megpróbáltam elővenni a legjobb bociszemeimet. – mondd el, hova megyünk.
- Nem, nem, nem, nem, nem. Úgy nem lenne meglepetés. – nevetett rám, és kezdett kifelé hátrálni az ajtón. Eszembe jutott az utolsó mentőötletem.
- Niall, van két tábla csokim. Talán odaadnám neked mindkettőt, ha elárulnád… - oké, tudom, borzalmas ötlet. Ennek ellenére reménykedtem abban, hogy beválik.
- Okos próbálkozás. – mosolygott rám megint. – De Amanda, siess. Nemsokára indulunk, és még sehol sem tartasz a készülődésben. –ezzel egy utolsó kacaj kíséretében kivonult a szobából. Egy nagy sóhaj kíséretében előkotortam egy harisnyát a ruhámhoz, és egy magassarkút is sikerült kerítenem. Kicsit kedvetlenül és félve attól, hogy mi fog történni, valahogy belemásztam a ruhámba, és magamra rángattam a harisnyám is. A hajam borzalmasan állt, úgyhogy próbáltam kiosonni a fürdőbe, rendbe hozni egy kicsit. Sok mindent nem tudtam vele kezdeni, de fogalmazzunk úgy, hogy pár perc szenvedés után már legalább emberek közé ki lehetett vele menni. Visszasiettem a szobába, és egy kicsit meghökkentem, hogy Zaynt ott találtam. (ez is csak azt bizonyítja, hogy eszméletlenül hülye vagyok. Miért ne lehetne valaki a szobájában? úristen, Amanda, szedd már össze magad). Miután másfél percig kínosan csöndben voltunk és mindketten próbáltuk elfoglalni magunkat a saját dolgunkkal (ami nálam konkrétan azt jelentette, hogy igyekeztem mindenféle probléma nélkül felvenni a cipőimet), de egy idő után rohadt kényelmetlen lett a történet.
- Zayn, hova megyünk?
- Nem mondhatom meg.
- És nem maradhatok itthon? Bármit is terveztek, ijesztő a tudat, hogy ez a ruha kell hozzá. – mutattam a fekete, csillogó anyagra.
- Ne is álmodj róla, hogy itthon maradsz. – nézett rám. – Viszont lassan ideje lenne indulni.
Megadóan sóhajtottam, és hagytam, hogy kituszkoljon az ajtón. A többiek már mind kabátokban várakoztak, és egyre türelmetlenebbnek tűntek.
- Gyertek már – kiáltott Louis, aki már lefelé száguldott a lépcsőn. Oké, nem siettem el semmit a kocsiig, de úgy látszik, pár percnél többet semmiképp sem nyerhettem, mert Harry és Zayn közös erővel húztak be a taxi hátsó ülésére.
- Még mindig nem tudhatom? – néztem kérdően a többiekre. Mindenki meglehetősen vidámnak tűnt, csak én vergődtem még mindig kétségek között. (enyhe túlzás. igazából nagyon erős gyanúm volt, hogy merrefelé tartunk, és csak egy halvány remény élt bennem, hogy nem egy buliban fogunk kikötni.)
- Partiiiiii – kiáltották a srácok egyszerre. Tessék, ennyit rólam és a megérzéseimről. Legközelebb lottóznom kellene, komolyan. Próbálhattam volna úgy tenni, mintha teljesen feldobott volna az új hír, de inkább nem áltattam saját magam. És őket sem.
- Valami gond van, hercegnő? - fordult felém Zayn.
- Mmm… nem hiszem, hogy a legmegfelelőbb ember lennék a partizáshoz – húztam el a szám.
- Nem ismerek olyan embert, aki ne tudna bulizni – mosolygott Harry. – Amanda, ne félj.
- Nem félek, csak..hangulatom nincs hozzá.
- Az is megjön majd, biztos lehetsz benne – csatlakozott Niall is. – legrosszabb esetben odaültetünk Louis mellé. Két perc múlva azt is elfelejted, hogy ember vagy-e vagy kaja, annyit kell nevetned.
- Niall, te mellettem kajának érzed magad? – nézett fel Louis.
- Mmm..nem tudom. Talán igen.
- És olyankor kedved támad megenni saját magad? – oké, igazából eddig bírtam nevetés nélkül. A fiúk az út hátralévő részében is hasonlóan értelmes dolgokkal szórakoztattak, így mire a taxi megállt, szinte teljesen elfeledkeztem arról, mennyire nincs kedvem a mai estéhez. Ahogy azonban kiszálltunk az autóból (egy hatalmas ház előtt parkolt le a sofőr, ami legalább olyan szempontból volt megnyugtató, hogy nem egy discoban kötöttünk ki. Nem mintha a házibulik nem lettek volna ijesztően félelmetesek néha.. de még mindig több reményt fűztem hozzájuk), újra megérkezett a fura, szorító érzés a gyomromba, és kisebb pánikroham tört rám. Megragadtam a mellettem álló Zayn kezét, és olyan erősen szorítottam, hogy csodálkozom, hogy nem történt szegénnyel semmi.
- Amanda, mi a baj? – nézett rám aggódva.
- Zayn, ez egy házibuli, ugye?
- Igen?
- Zayn, én nem ismerek senkit. Fogalmam sincs, hova hoztatok, és azt sem tudom, mit kellene csinálnom, és… - ááá, igen, ez az Amanda, tényleg, csinálj magadból még nagyobb hülyét, mint általában. Édes jó istenem, miért fecsegek én állandóan az érzéseimről, meg arról, hogy mennyire nem vagyok biztos magamban, és…
- Amanda, nyugi. Senki nem fog megenni, ezt garantálom. Most szívesen hozzátenném azt is, hogy mindenki tündéri és aranyos itt, de őszintén szólva nem sokkal ismerek több embert, mint te. És ne félj, mi itt vagyunk.
- Jóó, de… - annak ellenére, hogy Zayn szavai megnyugtattak valamennyire, még mindig össze-vissza kattogott az agyam.
- De? Hercegnő, mitől félsz ennyire?
- Nem tudom. – az agyam egy része felfogta, hogy úgy viselkedek, mint egy tízéves, a másik részem viszont legszívesebben most azonnal hazaszaladt volna.
- Amanda, Zayn – Louis az ajtóban várt ránk. – Hogy lehettek mindig ti az utolsók? gyertek már be, kezdek megfagyni.
- Megyünk már – kiáltott vissza Zayn, aztán szembefordult velem, és a szemembe nézett. – Amanda, nyugalom, oké? Gondolj arra, milyen gyönyörű vagy ma este. A többiek is biztos imádni fognak. – és mielőtt még bármit válaszolhattam volna, berángatott az ajtón. Teljesen összezavarodtam Zayn utolsó mondatától, és ha eddig normálisnak tartott volna is valaki, na, ennek az utolsó jelei is eltűntek. Kifejezéstelen arccal kapkodtam a lábam, és mikor beértünk a házba, Louisnak megint nevethetnékje támadt rajtam.
- Azt hittem, a mérges oposszum után már nem tudsz meglepni. – nézett rám. – Amanda, komolyan, honnan tudsz ilyen arcokat elővarázsolni?
- Ne legyél már ilyen, Louis – lépett elém Zayn. – alig bírtam meggyőzni, hogy jöjjön be, úgyhogy… - nem kellett befejeznie a mondatot, Louis karon ragadott és bevonszolt az előszobából a nappaliba. (vagyis gondolom a nappali lehetett, igazából csak tömérdek táncoló, idegen embert láttam).
- Louis, mit csinálunk? – próbáltam átüvölteni a zenét, és követni Louist, aki még mindig a kezemet szorította, és vonszolt át a tömegen. Nem tudom, válaszolt-e egyáltalán, mert semmit nem hallottam, de pár másodperc múlva megállt, és a kezembe nyomott egy poharat.
- Egészségedre.
- Ezt most meg kellene innom?
- Nem, Amanda, akár nyugodtan a fejedre is öntheted, de az nem tudom, mennyire segítene abban, hogy egy kicsit jobban érezd magad.
- hmm… ebben van valami. – mivel úgy gondoltam, a mai napnak már úgyis tök mindegy, és tulajdonképpen nem az volt a célom, hogy egyedül szenvedjek, fogtam, és lehajtottam az italt. Igazából csak a tömény alkoholízt éreztem, ötletem sem volt, mit kaptam Louistól.
- Még? – Louis egy majdnem teli üveggel közelített felém, én pedig egy vállrándítással jeleztem, hogy részemről rendben van a dolog. – Egyébként mi a probléma, Amanda?
- Csak én. – a válaszom maróan őszinte volt két feles után is. Pár pillanatig nem néztem oda, és Louis megint teletöltötte a poharam. – de Louis, nagyon nincs kedvem erről most beszélni.
- Akkor igyál még – mutatott a poharamra. – legyen már egy kicsi jókedved, te lány.
- Igenis kapitány! – mosolyogtam rá. Nem tudtam, hogy a három pohár ismeretlen eredetű ital hatása-e (minden valószínűség szerint igen), de a zavaró gondolatok megszűnőben voltak, és szépen lassan a gyomorideg is elmúlni látszott.
- Hangosabban! – nevetett most már Louis.
- Igenis kapitány! – erre már Niall és Zayn is csatlakozott hozzánk, akik szerintem szintén túleshettek már az első köreiken. Louis a csodaüvegéből (ami még mindig tele volt, legalábbis nekem teljesen úgy tűnt a sötétben) ismét telivarázsolta a poharunkat és épp valami buta köszöntőt mondott a répákra. Azt hiszem, itt kellett volna kiszállnom a történetből, és akkor mindenféle gond nélkül túléltem volna az éjszakát. De a fiúk állandó bíztatása és a folyamatosan javuló kedvem pontosan az ellenkezőt diktálta. A következő körben már én emlékeztem meg Markról és a fényképezőgépekről, aztán Niall jött a kajahimnuszával (itt már erősen arra késztetettek az eltompult gondolataim, hogy leüljek a földre, mert úgy nyílván sokkal kényelmesebb nevetni. De a többiek ezt nem igazán hagyták. Fogalmam sem volt, hogy mi a bajuk a földön üléssel). Aztán teljesen elkeveredtünk, mindenki másfelé indult. Rémlik valami arról, hogy feltétlenül meg szerettem volna keresni Liamet és Harryt is, hogy megismertem pár srácot és lányt, és valakivel megint leültem inni. A poharam folyamatosan kiürült, én pedig egyre kevésbé tartottam a kapcsolatot a valósággal.
félelmetesen jól írsz! o.O xd imádom.. leültem a gép elé, feljöttem netre, megtaláltam ezt az oldalt, és el se szakadtam tőle :DD kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni amanda, ha zayn vall neki.. merthát egyszer muszáj :pp
VálaszTörlés