8. fejezet

Másnap reggel iszonyatos fejfájásra ébredtem. Pár pillanatig azt sem tudtam hol vagyok, kerestem az otthoni szobám bútorait, majd úgy fél perc után tudatosodott bennem, hogy a mellettem lévő ágyban Zayn szuszog. Csábítónak tűnt a gondolat, hogy visszaaludjak még egy kicsit, de tudtam, hogy a fejfájásom miatt úgyis lehetetlen lenne, ezért inkább kilopakodtam a szobából. A nappaliban egyedül Liam tévézett, és meg kellett állapítanom, hogy fényévekkel jobban nézett ki, mint én.

-          Jó reggelt, Amanda- mosolygott rám. – Hogy aludtál?

-          Uhh – értelmes válasznak nem nevezném, de az agyam ennél többre jelen pillanatban nem volt képes.

-          Ennyire szörnyű volt? – nevetett most ő.

-          Micsoda?

-          Hát a tegnap éjjel.

-          Történt valami tegnap éjjel?

-          Igen, igazából elég sok minden történt – elfojtotta a kitörni készülő nevetését. – Semmire nem emlékszel?

-          Nem hiszem. – ezzel bekuporodtam mellé a kanapéra, megpróbáltam úgy elhelyezkedni, hogy ne szédüljek annyira. – Ugye tudod, hogy mindent el kell mesélned, amiről tudsz? Lehetőleg, mielőtt még a többiek felkelnek. nem akarok teljes idiótának tűnni.

-          Gondoltam, hogy így fogsz reagálni. – nevetett. – Nem kérsz valamit reggelire előbb?

-          Úristen, dehogyis. Az evés gondolatától is felfordul a gyomrom. Valami fejfájás elleni gyógyszer viszont nem jönne rosszul – általában utáltam más embereket ugráltatni a saját cuccaimért, de jelen pillanatban teljesen magam alatt voltam.

-          Persze, mindjárt hozok valamit. – felpattant, és két perc múlva a konyhából tért vissza egy pohárral a kezében.

-          Csak Aszpirint találtam, de szerintem a célnak megfelel. Mire is vagy kíváncsi pontosan?

-          Hát.. úgy mindenre. Liam, tényleg nem emlékszem semmire.

-          Addig azért ugye tudod a történetet, hogy egy házibuliba mentünk? – bólintottam. Arra még tisztán emlékeztem, hogy mennyire hülyén éreztem magam a buli előtt. Nem is emiatt aggódtam.

-          Louisval már az elején eltűntetek valahova. Zayn és Niall negyed óra után utánatok ment, Harry pár haverját kereste meg, én pedig Daniellel maradtam. Valamikor éjfél után futottunk össze veletek megint, akkor már eléggé érdekes állapotban voltatok Louisval.

-          Akarom tudni?

-          Persze, nem volt semmi vészes. Csak előadtatok pár jelenetet a Greaseből. Hogy is mondjam… enyhe koordinációs problémáitok voltak már, úgyhogy inkább csak bukdácsolásnak tűnt az egész. De aranyos volt – csodás duónk emlékének képe ismételten mosolygásra késztette.

-          Képzelem – nem spóroltam ki az iróniát ebből az egy szóból, de ennél többet még mindig nem nagyon tudtam mondani. A fejfájás, szédülés és iszonyatos fáradtság keveréke teljesen letaglózott.

-          Aztán, olyan fél kettő körül Zaynnel és Daniellel el kezdtünk keresni titeket. Louis és Niall hamar megvoltak, az egyik kanapén aludtak, de Harry és te? Mintha felszívódtatok volna.

-          Ugye, ugye nem? – nem kellett kimondanom, hogy mire gondolok. Nem mertem Liamre nézni, nem akartam tudni, milyen kifejezés ül az arcán. Az, hogy kuncogni kezdett, egyáltalán nem nyugtatott meg.

-          Ez megint vicces történet. Zaynnek jutott először eszébe, hogy kimehettetek a teraszra, ezért ő különvált tőlünk. Mikor már mi is odaértünk, csak annyit láttunk, hogy te egy széken ülsz és nézel ki a fejedből, Zayn pedig Harryt nyomta neki a falnak, és kicsit kábultan ugyan, de valamit viszonylag erőteljesen próbál elmagyarázni Harrynek. Danielle kikísért téged a kocsihoz, és beültetett az alvó Louis és Niall közé. Én a két daliával maradtam (inkább nem jegyeztem meg Liamnek, hogy ezt a kifejezést utoljára a mesekönyvemben olvastam. Biztos nem esett volna jól neki). Először lecibáltam Zaynt Harryről, aztán Zayn azonnal mesélni kezdett.  – itt Liam újra rám nézett. – Nyugi, semmi olyan nem történt, amitől félsz. Harry megpróbált rádmászni, de te elutasítottad, és amikor meg szeretett volna csókolni – az azon való agyalást, hogy mi a francért akart volna megcsókolni Harry, inkább későbbre hagytam. Egyelőre a töménytelen mennyiségű italra fogtam, amit megittunk. – akkor egyszerűen megpofoztad. Valamikor ekkor ért oda Zayn is.

-          Megpofoztam Harryt?

-          Hát, igazából csak szeretted volna. A mozdulataid… tudod, nem voltak a legpontosabbak, ezért valahova a göndör fürtjei közé csaptál, ha ez számít.

-          Uhh, óóó te jó ég. – ennél többet nem tudtam kierőszakolni magamból. Miért kell nekem mindig totális idiótát csinálnom magamból? Mi a francért ittam én annyit tegnap este? Hogy a halálba fogom ezt elrendezni Harryvel. Egyáltalán ő emlékszik-e arra, hogy mit és miért csinált? És a többiek?

-          Amanda – nézett most a szemembe Liam. – ezt az egészet nem azért mondtam el neked, hogy egész nap emészd magad, oké? Higgy nekem, nem ez az első eset, hogy a társaságunkban valaki az ital miatt kellemetlen helyzetekbe kerül. Kérdezd meg egyszer Louist. Rengeteg vicces sztorija van. És biztos vagyok benne, hogy Harryvel is rendezni tudtok mindent, ahogy a többiekkel is. Sőt, szerintem Zayn is lenyugodott, miután tegnap még váltig állította Niallnek, hogy meg fogja verni.

-          Uhh.. Zayn mindig ilyen védelmező? – nem feltétlenül ez volt a legmegfelelőbb szó arra, amit kérdezni akartam, de már régóta érdekelt, hogy Zayn miért foglalkozik ennyit az életemmel.

-          Hát, minden attól függ, kiről van szó. – kacsintott rám Liam. Nem mondanám, hogy sokkal okosabb lettem ezzel a válasszal. Vagyis, a lényem egy része (az a része, ahol általában a legmerészebb álmaim és a legnagyobb vágyaim gyártódtak) nyilván barátkozott azzal a gondolattal, hogy Zayn számára fontosabb lehetek egy egyszerű ismerősnél, de annyira abszurdnak és valószínűtlennek tartottam ezt az eshetőséget, hogy inkább nem áltattam a szívemet hamis reményekkel.

~ ~ ~

-          Jó reggelt! – vágódott ki Harryék szobájának ajtaja, és Niall beugrott közénk a nappaliba (khmm.. ennek a fejem nem túlzottan örült… Finoman fogalmazva még mindig nem éreztem magam a topon). – Én éhes vagyok, ti nem? Hova megyünk reggelizni?

Rengeteg kérdés felmerült bennem egyszerre, hogy példának okáért hogy tud a tegnapi este után ennyire friss és üde lenni, aztán hogy hogyan képzeli, hogy nekem most bármit befogadna a gyomrom és ő hogy képes ilyenkor is az evésre gondolni, de inkább nem szóltam semmit, mert ahhoz is fáradtnak és tehetetlennek éreztem magam. Liamnek viszont úgy tűnik, nem akadtak ilyen problémái.

-          Niall, nem hiszem, hogy rajtad kívül bárki is egy kiadós reggelire vágyna ebben a pillanatban. A srácok még alszanak, és Amanda… - nem tudom, hogy szerette volna kifejezni, hogy úgy nézek ki, mint egy mosogatórongy, amit már kidobásra szánnak, mert Niall megelőzte.

-          Amanda? –nézett felém. – Úristen, mi történt veled?

-          Semmi – tápászkodtam fel a párnák közül. – csak a tegnapi nap, azt hiszem.

-          Tudom mi kell neked – fordult újra felém. – Csirke. A csirkétől minden jobb lesz, higgy nekem.

-          Niall – szólt közbe újra Liam – szerintem Amanda nem feltétlenül vágyik semmiféle csirkére jelen pillanatban. – most mondanám, hogy Liam egy zseni, amiért tud olvasni a gondolataimban, de erősen gyanítom, hogy az arckifejezésem a csirke puszta említésére eléggé sokatmondó volt. Nem akartam feleslegesen pazarolni a szavaimat, úgyhogy inkább csak bólintottam egyet. Niall szomorúan vette tudomásul, hogy a közeljövőben nem leszek vevő a csirkéjére. Felállt, és kiment a konyhába, hogy legalább ő ne éhezzen tovább. Csak reménykedni mertem, hogy nem jön ki a reggelijével a nappaliba, mert a gyomromnak nem feltétlenül tetszett volna az illat. Már majdnem ismét elaludtam a kanapén, amikor egy macskanyávogásra hasonlító hang hallatszott valahonnan a szobák felől.

-          Ez ki volt? – ültem fel. Nem mondanám, hogy sokkal jobban voltam, de mintha a szédülés megszűnőben lett volna.

-          Csak Louis – válaszolt Liam. – Rettentően nyűgös tud lenni, ha másnapos.

-          A nyűgös alatt azt érted, hogy olyan hangokat ad ki, mint egy kismacska?

-          Nem is vagyok kismacska – ért oda mellénk Louis. – Jó reggelt, srácok. Amanda, veled meg mi történt?

-          Uh, ezt hogy érted?

-          Hát olyan érdekesen áll a hajad. Meg a szemeid. Valaki jól érezte magát tegnap este?

-          Ha nem lennék most ennyire rosszul, már rajtad landolt volna ez a két párna – morogtam vissza. Volt valami rettentően élvezetes a Louis-Amanda szópárbajokban, ami miatt még jelenlegi, nem túl rózsás kedvemben is belementem a játékba. – És a helyedben inkább nem szólnék semmit.

-          Mire gondolsz, Amanda? – csípőre tette a kezét és megpróbált sértődött arcot vágni. Mikor látta, hogy ezzel semmit nem ér el, fogta magát, és rám ugrott.

-          Arra, hogy ha nem tűnsz el rólam tíz másodpercen belül, akkor lehánylak. – nem életem legszebb és legfrappánsabb válasza, de a célomat elértem, mert Louis másodpercek alatt gurult le rólam, és fúrta be magát közém és Liam közé a kanapén.

-          De ugye nem fog egy egész zenei suli kollégiuma rajtam landolni?

-          Nem tudok róla, hogy iskolásokat vacsoráztam volna. – Louis úgy látszik, nem teljesen erre a válaszra várt, mert csalódottan sóhajtott.

-          Hát te sem érted?

-          Mit kellene értenem?

-          Jajj, annyira rossz, nem fogom neked elmagyarázni. Úgy már nem is vicces. Liam. – Liam nagyon el lehetett foglalva a saját gondolataival, mert kb. fél perces késéssel reagált csak.

-          Igen?

-          Elmagyaráznád Amandának a brokkolis viccet?

-          Louis, te komolyan azt hitted, hogy Amandának le fog esni a brokkolis poénod? Eddig senki nem értette zseniális humorodat.

-          Csak reménykedtem – rám nézett, és még egyszer sóhajtott. – de ugyanolyan reménytelen, mint ti vagytok.

-          Hééé – böktem oldalba. – Egyáltalán nem vagyok reménytelen. Csak nem a legjobb pillanatomban kaptál el. Most már viszont elmesélhetnétek, hogy mi a nagy vicc, mert égek a kíváncsiságtól.

-          Nincs nálam víz, úgyhogy nem tudom eloltani a tüzet. – tessék. Azon gondolkodtam, hány percig bírhatja Louis a fárasztó dolgai nélkül. Valószínűleg nem sokáig. – de én akkor sem mondom el. Majd Liam.

-          Nehogy azt hidd, hogy valami fenomenális dologról maradtál le. – nézett rám Liam. – Csak Lou egyik legérthetetlenebb poénjáról van szó. Azt mondta, ugye, hogy nem szeretne egy zenei gimi kollégistáival találkozni, vagy valami ilyesmit?  - bólintottam, és már előre féltem a folytatástól. – Ezek tulajdonképpen azt szerette volna mondani, hogy reméli, nem ettél brokkolit. Tudod, mint Bé Rock Kollégium. B-Rock-Koli. – na, ez már tényleg sok volt az agyamnak. Két percig csak ültem ott, kifejezéstelen arccal, és fogtam a fejem.

-          Louis? – fordultam felé. – Ugye tudsz róla, hogy keresve sem találni annyira pihent embert, mint te vagy?

-          Ezt bóknak vegyem vagy olyan „úristen mennyire gyökér vagy ember” szintű beszólásnak?

-          Mernélek én gyökérnek nevezni?

-          Nem tudom.

-          Louis, jézus, dehogy, ez egy rettentően jól álcázott bók volt.

-          Akkor megnyugodtam. Egyébként, Amanda, kérdezhetek valamit?

-          persze.

-          Te tegnap tényleg megpofoztad volna Harryt, amikor…tudod, akkor. – megint a tipikus elbújok a kezeim mögött mozdulatot alkalmaztam, mint mindig, amikor zavarba jövök.

-          Louis, fél órával ezelőttig fogalmam sem volt, mi történt tegnap éjjel. Liam most reggel mesélt el mindent.

-          Tényleg nem emlékszel semmire?

-          Semmire. Az utolsó emlékem, hogy berángatsz a terembe és a kezembe nyomsz egy poharat.

-          Ez érdekes.

-          Én inkább borzalmasnak és tragikusnak nevezném. Louis, mit csináljak?

-          Egyél répát. Az biztosan segít.

-          Nem hiszem, hogy egy répától minden megoldódna, de köszönöm meglehetősen hasznos tanácsodat Louis. – felpattantam a kanapéról. Na jó, a felpattanás egy kicsit túlzás. Úgy éreztem, itt az ideje egy kicsit magamra maradnom a hülyeségeimmel és elmondanom húszezerszer egy forró fürdő mellett, hogy milyen iszonytatos idióta vagyok illetve hogy eszembe se jusson még egyszer ennyit inni. Miután jól elhordtam saját magam a francba, és kitaláltam legalább négyféle tervet arra az esetre, ha Harry felkel, és meg kell beszélnünk a dolgokat. Egyik szánalmasabbnak hangzott, mint a másik, és ha komolyan nézzük a dolgokat… szerintem legalább annyira voltam tanácstalan, mint egy épp a tojásból kikelő kiskacsa. Próbáltam addig halogatni a fürdőszoba elhagyását, ameddig lehetséges, de egy idő után kénytelen voltam visszatérni a fiúk közé. 

8. fejezet prológus

* ez egy ilyen izé. prológus féleség, mert nem igazán sikerült végeznem a nyolcadik fejezettel, viszont nem szeretnélek titeket túl sokáig a bolondságaim nélkül hagyni. Mivel a következő pár sor még mindig nem árul el sok mindent, kommentben lehet találgatni, kivel mi történt. juhúúú. gondolom most repestek az örömtől. Ugye, hogy nem?*

Már negyed órája ültünk rettenetesen kínos csendben a kanapén. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. A fejemben természetesen legalább ötféle verzió keringett azzal kapcsolatban, hogy mi legyen a következő lépésem, de egyelőre ahhoz is gyáva voltam, hogy egyáltalán ránézzek. A történet leginkább azért volt vicces, mert ha teljesen reálisan néztem volna a dolgokat, rájöhettem volna, hogy egy kicsit túlreagálom a tegnap történteket. Tulajdonképpen ez egy teljesen átlagos és természetes dolog lenne, minden fiatalnál, nem? Szerintem nagyítóval kellene olyanok után kutatnom, akik nem keveredtek hasonló szituációba legalább egyszer. Akkor meg miért viselkedek úgy, ahogy? Miért nem merek megszólalni, valamit kinyögni, vagy egyszerűen csak rá nézni? Miért érzem ennyire tehetetlennek magam?  Oké, Amanda, ez kezd nagyon ciki és szánalmas lenni. Legalább emeld fel a fejed, és nézz jobbra. Nem fog semmi történni, nem fog megenni.  Jobb lenne már túlesni az egészen, főleg, hogy neki szerintem még kényelmetlenebb a szitu, mint nekem. Sokkal jobb lenne már ott tartani, hogy megbeszéljük, hogy a tegnap este semmit nem változtatott a kapcsolatunkon, hogy az egész csak egy hülye félreértés, és természetesen annak a tömérdek mennyiségű italnak a hibája. Igazából mindketten tudtuk, hogy ide fogunk kilyukadni, de egyszerűen képtelenek voltunk belevágni a beszélgetésbe. már épp ott tartottam, hogy ha nem változik a helyzet, szuicídumot követek el (van ez a hülye mániám az idegen szavak iránt. Egyébként öngyilkosság), amikor meghallottam a hangját.

-         -  Amanda, sajnálom.

7. fejezet

A srácoknak viszonylag hosszan kellett a menedzserükkel beszélgetniük, úgyhogy unaloműzésként olvasni kezdtem a szobámban. Néha behallatszott Niall nevetése, vagy Louis egy-két hangosabb beszólása, de még ez sem zavart meg abban, hogy teljesen belefeledkezzek a könyvembe. Utoljára a nyári szünetben éreztem magam ennyire nyugodtnak. Az pedig nem most volt, ezért próbáltam kiélvezni minden pillanatot. Az időérzékem is teljesen elveszítettem, így fogalmam sem volt, Niall mikor rontott be az ajtómon.

-          Amandaaaa – épp folytatni akarta a mondandóját, mikor meglepődve észlelte, hogy egy könyv mögül nézek vissza rá. – Te olvasol? Akkor bocsi, hogy megzavartalak, de – és itt pár másodperces hatásszünetet tartott. – velünk kell jönnöd.

-          Mert mit csinálunk? – a múltkori hócsata emlékei még élénken éltek bennem, és nem igazán értékeltem volna még egy hasonló programot.

-          Mm… az meglepetés. De öltözz fel csinosan – kacsintott rám.

-          Mit értesz a csinos alatt? – fogalmam sem volt mire gondolt, és rettentően utálom, amikor így titkolóznak előttem. – egy xxl-es póló egy szakadt farmerrel elég csinos lesz?

-          Amanda – nézett rám megint Niall. Majd mindenféle kérdés nélkül kinyitotta a szekrényem ajtaját. (itt azt hiszem, kiadhattam egy kissé meghökkent és felháborodott hangot, mert visszafordult) – Ne haragudj, de nem engedhetem, hogy így gyere el. – ezzel egy bűnbánó mosoly kíséretében visszafordult a szekrényem felé, és kutakodni kezdett. Kicsit tehetetlennek éreztem magam, ahogy az ágyamból ülve néztem a szőkeséget szinte bemászni a szekrényembe. Két és fél perc múlva egy hatalmas vigyorral az arcán mászott elő. – Megvan, ez tökéletes lesz. – ezzel a kezembe nyomta a fekete ruhámat. Általában nem szeretek rövid ruhákban mászkálni, és abban is biztos voltam, hogy ezt a ruhámat anyu csempészte be a többi dolgom közé. Nem úgy tűnt azonban, hogy Niallt bárhogy is le lehetne beszélni arról, amire készült.

-          Gondolom ne ellenkezzek…- néztem rá vissza.

-          Semmiképp. Még a végén megint nekem kell felöltöztetni téged. És nem mintha bármilyen problémám lenne ezzel, kicsilány, de valamikor nekem is el kell készülnöm. Úgyhogy jobb lesz, ha sietsz, mert a többiek türelmetlenek lesznek.

-          Niall – megpróbáltam elővenni a legjobb bociszemeimet. – mondd el, hova megyünk.

-          Nem, nem, nem, nem, nem. Úgy nem lenne meglepetés. – nevetett rám, és kezdett kifelé hátrálni az ajtón. Eszembe jutott az utolsó mentőötletem.

-          Niall, van két tábla csokim. Talán odaadnám neked mindkettőt, ha elárulnád… - oké, tudom, borzalmas ötlet. Ennek ellenére reménykedtem abban, hogy beválik.

-          Okos próbálkozás. – mosolygott rám megint. – De Amanda, siess. Nemsokára indulunk, és még sehol sem tartasz a készülődésben. –ezzel egy utolsó kacaj kíséretében kivonult a szobából. Egy nagy sóhaj kíséretében előkotortam egy harisnyát a ruhámhoz, és egy magassarkút is sikerült kerítenem. Kicsit kedvetlenül és félve attól, hogy mi fog történni, valahogy belemásztam a ruhámba, és magamra rángattam a harisnyám is. A hajam borzalmasan állt, úgyhogy próbáltam kiosonni a fürdőbe, rendbe hozni egy kicsit. Sok mindent nem tudtam vele kezdeni, de fogalmazzunk úgy, hogy pár perc szenvedés után már legalább emberek közé ki lehetett vele menni. Visszasiettem a szobába, és egy kicsit meghökkentem, hogy Zaynt ott találtam. (ez is csak azt bizonyítja, hogy eszméletlenül hülye vagyok. Miért ne lehetne valaki a szobájában? úristen, Amanda, szedd már össze magad). Miután másfél percig kínosan csöndben voltunk és mindketten próbáltuk elfoglalni magunkat a saját dolgunkkal (ami nálam konkrétan azt jelentette, hogy igyekeztem mindenféle probléma nélkül felvenni a cipőimet), de egy idő után rohadt kényelmetlen lett a történet.

-          Zayn, hova megyünk?

-          Nem mondhatom meg.

-          És nem maradhatok itthon? Bármit is terveztek, ijesztő a tudat, hogy ez a ruha kell hozzá. – mutattam a fekete, csillogó anyagra.

-          Ne is álmodj róla, hogy itthon maradsz. – nézett rám. – Viszont lassan ideje lenne indulni.

Megadóan sóhajtottam, és hagytam, hogy kituszkoljon az ajtón. A többiek már mind kabátokban várakoztak, és egyre türelmetlenebbnek tűntek.

-          Gyertek már – kiáltott Louis, aki már lefelé száguldott a lépcsőn. Oké, nem siettem el semmit a kocsiig, de úgy látszik, pár percnél többet semmiképp sem nyerhettem, mert Harry és Zayn közös erővel húztak be a taxi hátsó ülésére.

-          Még mindig nem tudhatom? – néztem kérdően a többiekre. Mindenki meglehetősen vidámnak tűnt, csak én vergődtem még mindig kétségek között. (enyhe túlzás. igazából nagyon erős gyanúm volt, hogy merrefelé tartunk, és csak egy halvány remény élt bennem, hogy nem egy buliban fogunk kikötni.)

-          Partiiiiii – kiáltották a srácok egyszerre. Tessék, ennyit rólam és a megérzéseimről. Legközelebb lottóznom kellene, komolyan. Próbálhattam volna úgy tenni, mintha teljesen feldobott volna az új hír, de inkább nem áltattam saját magam. És őket sem.

-          Valami gond van, hercegnő?  - fordult felém Zayn.

-          Mmm… nem hiszem, hogy a legmegfelelőbb ember lennék a partizáshoz – húztam el a szám.

-          Nem ismerek olyan embert, aki ne tudna bulizni – mosolygott Harry. – Amanda, ne félj.

-          Nem félek, csak..hangulatom nincs hozzá.

-          Az is megjön majd, biztos lehetsz benne – csatlakozott Niall is. – legrosszabb esetben odaültetünk Louis mellé. Két perc múlva azt is elfelejted, hogy ember vagy-e vagy kaja, annyit kell nevetned.

-          Niall, te mellettem kajának érzed magad? – nézett fel Louis.

-          Mmm..nem tudom. Talán igen.

-          És olyankor kedved támad megenni saját magad? – oké, igazából eddig bírtam nevetés nélkül. A fiúk az út hátralévő részében is hasonlóan értelmes dolgokkal szórakoztattak, így mire a taxi megállt, szinte teljesen elfeledkeztem arról, mennyire nincs kedvem a mai estéhez. Ahogy azonban kiszálltunk az autóból (egy hatalmas ház előtt parkolt le a sofőr, ami legalább olyan szempontból volt megnyugtató, hogy nem egy discoban kötöttünk ki. Nem mintha a házibulik nem lettek volna ijesztően félelmetesek néha.. de még mindig több reményt fűztem hozzájuk), újra megérkezett a fura, szorító érzés a gyomromba, és kisebb pánikroham tört rám. Megragadtam a mellettem álló Zayn kezét, és olyan erősen szorítottam, hogy csodálkozom, hogy nem történt szegénnyel semmi.

-          Amanda, mi a baj? – nézett rám aggódva.

-          Zayn, ez egy házibuli, ugye?

-          Igen?

-          Zayn, én nem ismerek senkit. Fogalmam sincs, hova hoztatok, és azt sem tudom, mit kellene csinálnom, és… - ááá, igen, ez az Amanda, tényleg, csinálj magadból még nagyobb hülyét, mint általában. Édes jó istenem, miért fecsegek én állandóan az érzéseimről, meg arról, hogy mennyire nem vagyok biztos magamban, és…

-          Amanda, nyugi.  Senki nem fog megenni, ezt garantálom. Most szívesen hozzátenném azt is, hogy mindenki tündéri és aranyos itt, de őszintén szólva nem sokkal ismerek több embert, mint te. És ne félj, mi itt vagyunk.

-          Jóó, de… - annak ellenére, hogy Zayn szavai megnyugtattak valamennyire, még mindig össze-vissza kattogott az agyam.

-          De? Hercegnő, mitől félsz ennyire?

-          Nem tudom. – az agyam egy része felfogta, hogy úgy viselkedek, mint egy tízéves, a másik részem viszont legszívesebben most azonnal hazaszaladt volna.

-          Amanda, Zayn – Louis az ajtóban várt ránk. – Hogy lehettek mindig ti az utolsók? gyertek már be, kezdek megfagyni.

-          Megyünk már – kiáltott vissza Zayn, aztán szembefordult velem, és a szemembe nézett. – Amanda, nyugalom, oké? Gondolj arra, milyen gyönyörű vagy ma este. A többiek is biztos imádni fognak. – és mielőtt még bármit válaszolhattam volna, berángatott az ajtón. Teljesen összezavarodtam Zayn utolsó mondatától, és ha eddig normálisnak tartott volna is valaki, na, ennek az utolsó jelei is eltűntek. Kifejezéstelen arccal kapkodtam a lábam, és mikor beértünk a házba, Louisnak megint nevethetnékje támadt rajtam.

-          Azt hittem, a mérges oposszum után már nem tudsz meglepni. – nézett rám. – Amanda, komolyan, honnan tudsz ilyen arcokat elővarázsolni?

-          Ne legyél már ilyen, Louis – lépett elém Zayn. – alig bírtam meggyőzni, hogy jöjjön be, úgyhogy… - nem kellett befejeznie a mondatot, Louis karon ragadott és bevonszolt az előszobából a nappaliba. (vagyis gondolom a nappali lehetett, igazából csak tömérdek táncoló, idegen embert láttam).

-          Louis, mit csinálunk? – próbáltam átüvölteni a zenét, és követni Louist, aki még mindig a kezemet szorította, és vonszolt át a tömegen. Nem tudom, válaszolt-e egyáltalán, mert semmit nem hallottam, de pár másodperc múlva megállt, és a kezembe nyomott egy poharat.

-          Egészségedre.

-          Ezt most meg kellene innom?

-          Nem, Amanda, akár nyugodtan a fejedre is öntheted, de az nem tudom, mennyire segítene abban, hogy egy kicsit jobban érezd magad.

-          hmm… ebben van valami. – mivel úgy gondoltam, a mai napnak már úgyis tök mindegy, és tulajdonképpen nem az volt a célom, hogy egyedül szenvedjek, fogtam, és lehajtottam az italt. Igazából csak a tömény alkoholízt éreztem, ötletem sem volt, mit kaptam Louistól.

-          Még? – Louis egy majdnem teli üveggel közelített felém, én pedig egy vállrándítással jeleztem, hogy részemről rendben van a dolog. – Egyébként mi a probléma, Amanda?

-          Csak én. – a válaszom maróan őszinte volt két feles után is. Pár pillanatig nem néztem oda, és Louis megint teletöltötte a poharam. – de Louis, nagyon nincs kedvem erről most beszélni.

-          Akkor igyál még – mutatott a poharamra. – legyen már egy kicsi jókedved, te lány.

-          Igenis kapitány! – mosolyogtam rá. Nem tudtam, hogy a három pohár ismeretlen eredetű ital hatása-e (minden valószínűség szerint igen), de a zavaró gondolatok megszűnőben voltak, és szépen lassan a gyomorideg is elmúlni látszott.

-          Hangosabban! – nevetett most már Louis.

-          Igenis kapitány! – erre már Niall és Zayn is csatlakozott hozzánk, akik szerintem szintén túleshettek már az első köreiken. Louis a csodaüvegéből (ami még mindig tele volt, legalábbis nekem teljesen úgy tűnt a sötétben) ismét telivarázsolta a poharunkat és épp valami buta köszöntőt mondott a répákra. Azt hiszem, itt kellett volna kiszállnom a történetből, és akkor mindenféle gond nélkül túléltem volna az éjszakát. De a fiúk állandó bíztatása és a folyamatosan javuló kedvem pontosan az ellenkezőt diktálta. A következő körben már én emlékeztem meg Markról és a fényképezőgépekről, aztán Niall jött a kajahimnuszával (itt már erősen arra késztetettek az eltompult gondolataim, hogy leüljek a földre, mert úgy nyílván sokkal kényelmesebb nevetni. De a többiek ezt nem igazán hagyták. Fogalmam sem volt, hogy mi a bajuk a földön üléssel). Aztán teljesen elkeveredtünk, mindenki másfelé indult. Rémlik valami arról, hogy feltétlenül meg szerettem volna keresni Liamet és Harryt is, hogy megismertem pár srácot és lányt, és valakivel megint leültem inni. A poharam folyamatosan kiürült, én pedig egyre kevésbé tartottam a kapcsolatot a valósággal.

6. fejezet

Ágyúúúgolyóó – hallottam Niall és Louis hangját a távolból, és a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy Niall ráugrott az ágyamra, és épp ki akar onnan ráncigálni. Tulajdonképpen még ahhoz is fáradt voltam, hogy tiltakozzak, így hagytam, hogy lehúzzon a földre és el kezdjen kifelé rángatni a nappaliba. Átsandítottam a másik ágyra, ahol Zayn és Louis párnacsatába fordították a reggeli ébresztést. Fel nem tudtam fogni, hogy van valakinek hajnali kilenc órakor ennyi energiája. Úgy látszik, Niall viszont megunhatta, hogy mozdulatlan vagyok, ugyanis ott hagyott, és így kiterülhettem a szoba közepén, hogy aludjak még egy kicsit.

-          Amanda, te sem gondolhattad komolyan, hogy elalszol a földön – jött be a szobába Liam is. – Na, gyere – ezzel megfogott, és visszaültetett az ágyba. - Szeretnél még aludni? Igazából csak Zaynt kellett felkeltenünk, mert interjúra megyünk, szóval nyugodtan maradj még.

-          Köszönöm – rettentően hálás voltam neki, amiért a többiekkel ellentétben nem azzal töltötte az ideje nagy részét, hogy rám ült vagy ágyakból ráncigált ki. Zayn és Louis üvöltözve kirohantak a szobából, én pedig végre visszaaludhattam.

~

Valamikor 11 körül ébredhettem fel újra. A ház csendes volt, és ezt kihasználva zenét hallgattam, miközben egy kicsit összeszedtem magam, és kimentem a konyhába reggelit csinálni. A fiúk viszonylag rendben hagyták el a helyiséget, úgyhogy legalább a mosogatással nem kellett törődnöm. Vagy három nagy szelet kenyeret megettem, mert rettentően éhes voltam, aztán végre időt szakíthattam arra, hogy beleolvassak a munkaköri leírásomba. (húú, hogy ez mennyire fontosnak és hivatalosnak hangzott) Nem ártott, ugyanis halvány lila fogalmam sem volt, hogyan álljak hozzá ehhez az egész feladathoz. Kicsit még mindig abszurdnak tűnt, hogy miközben a fiúk épp fejre állnak, kétpofára zabálnak vagy épp egymás hátára ugrálnak, én fantasztikus képeket készítsek róluk.  De úgy döntöttem, nem aggódom túl a helyzetet, és a mai napot még inkább csak ötleteléssel töltöm. Amíg a fiúk meg nem jönnek, úgysem tudnék mást csinálni. Ezért inkább felhívtam anyut, aki elmondása szerint már halálra aggódta magát miattam, gyorsan megnyugtattam, hogy még senki nem evett meg és a hétfejű sárkány sem jött még értem. Aztán írtam még egy rövidebb mailt Lottinak, a barátnőmnek, akinek szintén nagyon hiányozhattam, ugyanis legalább ötször írt már. Beszámoltam róla neki, hogy hol vagyok, és hogy úgy érzem, teljesen megbolondultam.  Volt egy olyan érzésem, hogy nem hagy majd lélekerősítő válaszok nélkül. Mikor már a laptopot is meguntam, visszamásztam az ágyamba, és csak bámultam ki a fejemből.  Fél egy körül a fiúk még mindig nem voltak sehol, ezért úgy döntöttem, főzök valami ebédfélét. A hűtőben nem sok mindent találtam, így kénytelen voltam a répákból, krumpliból, és mirelit húsgombócokból kihozni a lehető legtöbbet. Még sosem készítettem répás krumplipürét, de a végére egész jól sikerült, és a húsgombócokat sem főztem túl, hála az égnek. Mire megterítettem, a srácok is megérkeztek (hihetetlen az időzítésük). Niall hangját már messziről lehetett hallani.

-          Ti is érzitek, amit én? – kérdezte a többiektől. – Kérlek, mondjátok, hogy nem hallucinálok, és tényleg ebéd illat van.

-          Meglepetés! – kiáltottam ki a konyhából. – Nem garantálom, hogy életetek legjobb ebédje lesz, de megpróbáltam valami ehetőt varázsolni.

-          Te főztél nekünk? – hallottam Liam hangját. – Amanda, igazán nem kellett volna.

-          Dehogynem. – mosolyogtam, miközben bejöttek a konyhába. – valahogy csak meg kell hálálnom, hogy már két napja elviselitek a jelenlétem.

-          Mintha az olyan megterhelő lenne, hercegnő. – nézett rám Zayn.

-          Mi ez? – kérdezte Niall, aki úgy látszik, nem nagyon találkozott még répás krumplipürével.

-          Hát- kezdtem kételkedve. – Répás krumplipüré. Nem nagyon tudtam mit csináljak, és a google szerint ez egy létező étel, szóval… remélem nem lett olyan szörnyű.

-          Amanda, ez egy zseniális ötlet. Mostantól nem leszek hajlandó répa nélkül enni a pürét. – szólt közbe Louis is.

-          Akkor miattad van az a sok répa a hűtőben, ugye?

-          Rátapintottál a lényegre. – villantott rám egy mosolyt Harry. - Louu a répát még nálam is jobban szereti.

-          Ugyan, Harry, nálad senkit sem szeretek jobban. – ezzel Louis felpattant és egy cuppanós puszit nyomott Harry arcára. Szerintem ismételten meglepett arcot vághattam, mert Liam a fülembe súgta.

-          Mindig ilyenek, nem kell aggódni.

Miután a fiúk mindent elpusztítottak, és az összes létező módon végigdicsérték a főztömet (gyanítottam, hogy ennek köze lehet ahhoz is, hogy a későbbiekben is szívesen lennének részesei hasonló meglepetéseknek), bevágódtam a nappaliba Harry és Niall mellé, akik épp a tvben kerestek valami nézhetőt. Egészen addig teljesen nyugodtak voltak, amíg az egyig zenecsatornán meg nem hallották valamelyik Katy Perry dalt. Két perc múlva már a kanapén ugráltak, és az arcomba üvöltötték a dalt. Annyira vicces látványt nyújtottak, hogy a közben beérkező Liammel a hasunkat fogtuk a nevetéstől. Mikor kicsit lenyugodtak a kedélyek, a délutáni programról kezdtek el beszélgetni.

-          Menjünk a Nando’s-ba. – nézett fel Niall. – úgy érzem, mintha már évek óta nem jártunk volna ott.

-          Niall, pontosan két napja mentünk oda ebédelni. – nevetett Liam. – és különben is, most ettünk. Belém már semmi nem férne. Egyébként is jön majd Richie. Elvileg jó hírei vannak.

-          De mikor? – szólt közbe Zayn.

-          Még van addig vagy két óránk.

-          Szuper. Akkor ki tart velem sétálni egyet? – Zayn kérdően nézett körbe. – Naa, nem bírok egy helyben ülni addig. Valaki?

-          Majd én. – pattant fel Louis. – Valamikor úgyis meg kell kapnod a részed.

-          A részem?

-          Igen, igen, mert elmenekültél a csodálatos és fantasztikus hócsatánk elől. Ezt valahogy meg kell még bosszulnom.

-          A tegnapi vizesruha-akciód nem volt elég?

-          Egyáltalán nem. Na, gyere már, nyuszi.

-          Louis, még mindig nem vagyok nyu.. – a vita további részét már nem hallottuk, mert a két srác hipersebességgel hagyta el a nappalit, és fél perc múlva már a bejárati ajtón kívül voltak. Niall a konyhába ment, Harry pedig a szobáját vette célba, úgyhogy a kanapéra a változatosság kedvéért Liam vágódott le, mellém. Igazából egyáltalán nem bántam, hogy a kanapé lett a székhelyem, mert a nap huszonnégy órájában ellettem volna a hatalmas párnák között. Óó, ha a lustaságért díjat osztanának… szerintem már rég megkaptam volna.

-          Min gondolkodsz, Amanda?  - nézett rám.

-          Csak azon, hogy három nap alatt mennyire megváltozott az életem.

-          És megbántad?

-          Dehogyis, úristen, dehogy. Igazából még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni ezt az egészet, és a fejemben össze-vissza kavarognak a gondolatok, és.. ahh mindegy, lehetetlen elmagyarázni.

-          Héé, itt vagyok, hallgatlak – mosolygott rám. – csak próbáld meg.

-          Oké – jól esett, hogy figyelt rám és talán tényleg érdekelte a történet. – Szóval arra gondoltam, hogy.. ahh mindegy.

-          Amanda. – nézett rám komolyan. – Ez sosem mindegy. Akármilyen apróság bántja a lelked, elmondhatod. És el is kell mondanod. Különben hogyan tudnánk segíteni?

Mély levegőt vettem, és mivel tudtam, hogy iszonyatos hülyeségnek fog hangzani, amit mondok, és teljesen hülyének fog nézni, egy párnába fúrtam a fejem és abba motyogtam bele.

-          Csak arra gondoltam, hogy.. mindannyian annyira kedvesek vagytok hozzám, és én ezt nem is érdemlem meg,  és igazából azt sem érdemlem meg, hogy egyáltalán itt legyek, már három napja itt vagyok, és nem csináltam semmit, ti pedig aranyosak és megértőek vagytok, és – nem igazán fejezhettem be a monológomat, mert Liam elvette a fejem elől a párnát, és megölelt.

-          Amanda, kérlek, ne gondolj ilyenekre. Egy csodálatos lány vagy, és ha valaki, te igazán megérdemled, hogy szeressünk. Viszonylag ritkán találkozunk olyan lányokkal, akik ennyire természetesen kezelnek minket. Félre ne érts, imádom a rajongóinkat, de néha jó, amikor visszarántanak a földre. És különben is – és végre eleresztett egy mosolyt. – ma főztél nekünk. Ezek után képtelenek lennénk nem szeretni téged.

Ezt már én sem bírtam mosolygás nélkül. Liam szavai, ha nem is százszázalékosan, de megnyugtattak, és rettentően örültem, hogy kijött belőlem minden felgyülemlett probléma.

-          Köszönöm. Egyszerűen köszönök mindent. – öleltem át.

-          Bármikor. Ha problémád van, csak gyere. Nem biztos, hogy mindig szuper megoldásokkal tudok előrukkolni, de… néha már az is elég, ha meghallgatják az embert.

ZAYN SZEMSZÖGE

-          Szeretnél róla beszélni? – nézett rám Lou azzal a tipikus „úgyis tudom, hogy igent fogsz mondani” pillantásával. Már fél órája sétáltunk és hülyéskedtünk, de egy ideje furcsán nézett rám, mintha várt volna valamire.

-          Miről?  - kérdeztem teljesen ártatlanul. Louisnak rengeteg furcsa ötlete volt, és elképzelni sem tudtam, épp melyik világmegmentő akcióját szeretné bemutatni nekem.

-          Hát rólad és Amandáról. Amandáról és rólad. kettőtökről. – már épp tiltakozni készültem, de nem hagyott szóhoz jutni. – Nehogy azt mondd, hogy nem tudod, miről beszélek, Zayn – nevetett az arcomba.  itt ismételten megpróbáltam közbeszólni, de természetesen nem sikerült. – Ne mondd nekem, hogy nem tetszik neked, mert úgysem hiszem el. – erősen ráztam a fejem és próbáltam minden úton- módon tiltakozni a kijelentései ellen. – Zayn, zayn, zayn, zayn – mondta nevetve és lehúzott a padra. – Előttem nem tudod eltitkolni. Láttam, hogy nézel rá.

-          Hogy néztem rá?

-          Hát tudod, ha nézéssel fel lehetne falni valakit, te már rég megtetted volna. – nevetett újra, én pedig lassan feladni készültem a harcot.

-          Jó, Louis, elég lesz. Talán – vettem egy nagy levegőt. – Talán egy kicsit tetszik nekem.

-          Talán? Egy Kicsit? Ne viccelj, Zayn. Mindketten tudjuk, hogy nálad a talán és a kicsit nem így szokott kinézni.

Megtörtem. Úgy látszott, úgy sem hagy békén addig, amíg meg nem győződött arról, hogy neki van igaza. Túl jól ismert, és én is tudtam, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen lerázni.

-          Ajj, Lou, a francba, fogalmam sincs, hogy mit érzek. Egyrészről olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást, és annyira könnyű vele beszélgetni, bármiről. Másrészről pedig… nem tudok úgy ránézni, hogy a gyomrom ne rándulna össze és a szívem ne kezdjen el gyorsabban verni. Nem vagyok normális…

-          Jajj, Zayn, már miért ne lennél normális. Csak szerelmes vagy.

-          Mi? – zavaromban ennél értelmesebb kérdésre nem futotta.

-          Hát, tudod, SZ-E-R-E-L-E-M. Remélem, azért nem kell elmagyaráznom, miről szól.

-          De…

-          De mi?

-          Csak két napja… még nem. én. nem tudom – Louis kijelentése teljesen összezavart. Persze, azt eddig is tudtam, hogy Amanda ez alatt a pár nap alatt teljesen elbűvölt, de eszembe sem jutott, hogy az érzéseimet szerelemnek nevezzem. Az ég szerelmére, alig tudtam róla valamit.

-          Jó, jó, jó. Inkább nem mondok semmit, előbb-utóbb úgyis beismered majd. – még egy utolsót rám mosolygott, aztán felhúzott a padról, és mielőtt még bármit is tehettem volna, már ráugrott a hátamra.

-          A végtelenbe és tovább! Irány Zayn kapitány.

-          Louu, ugye nem gondoltad komolyan, hogy hazaviszlek a hátamon? – fordultam hátra. Erre lebiggyesztette az ajkait, és olyan szomorúan nézett rám, mintha egy óvodástól vetted volna el a kedvenc játékát.

-          Szívtelen vagy, Zayn Malik. Most ki kell engesztelned, különben egész nap nem beszélek veled. – Louis néha tényleg úgy viselkedett, mint egy hároméves, de ilyenkor nem lehetett nem szeretni.

-          És mivel lehet kiengesztelni téged jelen pillanatban? – reménykedtem, hogy nem kér lehetetlent. Legutóbb ilyen helyzetben az IKEA-ból kellett neki répás plüsst hoznom. Tizenegyet egyszerre.

-          Répás kézkrééém – üvöltötte Louis fülembe. Körülöttünk már egyre több lány nevetett és fotózgatott, illetve kotorászta a táskájából a papírt és a tollat, úgyhogy pár mosoly és aláírás után elrángattam onnan Mr. Répát.

-          Lou, te komolyan gondolod, hogy valahol a világban gyártanak répás kézkrémet?

-          Biztos vagyok benne. Múltkor is a kezembe nyomtak egyet. Zaayn, nagyon szeretnék répás kézkrémet. – ezzel elővette a szomorú kiskutya fejét, én meg berángattam valamelyik drogériába.

-          Nem hinném, hogy igazad van, de egy próbát megér. – ezzel az eladóhoz fordultam.  – Ne haragudjon, tudom, hogy furcsa kérdés, de nem árulnak véletlenül sárgarépás kézkrémet? – a várakozásaimmal ellentétben a nő egyáltalán nem nézett hülyének.

-          Louisnak lesz, ugye? A lányom megőrül értetek, és akárhányszor répa van ebédkor, idiótán kezd mosolyogni.

-          Ööö.. igen, neki lenne. De komolyan létezik sárgarépás krém?

-          Igen, itt is van.  8 font lesz. Még valamit?

-          Nem, köszönöm. És üdvözlöm a lányát.

-          Átadom. Esetleg nem adnál neki egy autogramot. Szerintem meggyilkolna, ha anélkül mennék haza.

-          Persze, természetesen. – gyorsan lefirkantottam a nevem egy papírra, aztán kirángattam Louist a boltból, akit közben teljesen elvarázsolt a gyereksamponok világa.

-          Gyere, Lou, el fogunk késni. – kegyes hazugság volt, de annyira nem is állt messze a valóságtól. Ha ötpercenként megállunk valami miatt, soha nem érünk haza.

-          Megyek már. De ugye van krém?

-          Persze, itt van.  – odadobtam a kezébe a dobozt, és neki is állt kipróbálni az utca közepén.

-          Te nem kérsz? – kérdezte ártatlanul.

-          Ne haragudj, Louis, de ez eszméletlenül büdös. Hogy bírod elviselni?

-          Ne merd bántani a répás kézkrémem. a világ legzseniálisabb találmánya.

-          Vedd úgy, hogy nem szóltam semmit.

-          Én is így gondoltam.  – úgy látszott, teljesen meg volt elégedve, és a hazaút hátralévő részét azzal töltötte, hogy a világ legfárasztóbb vicceivel szórakoztatott. Hiába, ha Lou répához jut, onnantól kezdve reménytelen, hogy két percig vicc vagy beszólás nélkül hagyjon. Néha komolyan azt gondoltam, hogy Louis a répából szívja az életenergiát. Negyed órába telt, mire visszakecmeregtünk a házhoz. Feltrappoltunk a lépcsőkön, és benyitottunk az ajtón. Azt hiszem, az elkövetkező fél perc valamelyik másodpercében tudatosodott bennem igazán, hogy Louisnak igaza volt. Éreztem, ahogy a gyomrom ismételten görcsbe rándul, és valamiért eszméletlen féltékenység és keserűség fogott el, ahogy megláttam Amandát Harry ölében.  Épp halálra csikizték egymást, és akármennyire tudta az agyam, hogy csak ártatlan viccelődésről van szó, a szívem nem hagyott nyugodni, és mielőtt bármi meggondolatlant cselekedtem volna, besiettem a szobámba, és magamra zártam az ajtót.