Másnap reggel iszonyatos fejfájásra ébredtem. Pár pillanatig azt sem tudtam hol vagyok, kerestem az otthoni szobám bútorait, majd úgy fél perc után tudatosodott bennem, hogy a mellettem lévő ágyban Zayn szuszog. Csábítónak tűnt a gondolat, hogy visszaaludjak még egy kicsit, de tudtam, hogy a fejfájásom miatt úgyis lehetetlen lenne, ezért inkább kilopakodtam a szobából. A nappaliban egyedül Liam tévézett, és meg kellett állapítanom, hogy fényévekkel jobban nézett ki, mint én.
- Jó reggelt, Amanda- mosolygott rám. – Hogy aludtál?
- Uhh – értelmes válasznak nem nevezném, de az agyam ennél többre jelen pillanatban nem volt képes.
- Ennyire szörnyű volt? – nevetett most ő.
- Micsoda?
- Hát a tegnap éjjel.
- Történt valami tegnap éjjel?
- Igen, igazából elég sok minden történt – elfojtotta a kitörni készülő nevetését. – Semmire nem emlékszel?
- Nem hiszem. – ezzel bekuporodtam mellé a kanapéra, megpróbáltam úgy elhelyezkedni, hogy ne szédüljek annyira. – Ugye tudod, hogy mindent el kell mesélned, amiről tudsz? Lehetőleg, mielőtt még a többiek felkelnek. nem akarok teljes idiótának tűnni.
- Gondoltam, hogy így fogsz reagálni. – nevetett. – Nem kérsz valamit reggelire előbb?
- Úristen, dehogyis. Az evés gondolatától is felfordul a gyomrom. Valami fejfájás elleni gyógyszer viszont nem jönne rosszul – általában utáltam más embereket ugráltatni a saját cuccaimért, de jelen pillanatban teljesen magam alatt voltam.
- Persze, mindjárt hozok valamit. – felpattant, és két perc múlva a konyhából tért vissza egy pohárral a kezében.
- Csak Aszpirint találtam, de szerintem a célnak megfelel. Mire is vagy kíváncsi pontosan?
- Hát.. úgy mindenre. Liam, tényleg nem emlékszem semmire.
- Addig azért ugye tudod a történetet, hogy egy házibuliba mentünk? – bólintottam. Arra még tisztán emlékeztem, hogy mennyire hülyén éreztem magam a buli előtt. Nem is emiatt aggódtam.
- Louisval már az elején eltűntetek valahova. Zayn és Niall negyed óra után utánatok ment, Harry pár haverját kereste meg, én pedig Daniellel maradtam. Valamikor éjfél után futottunk össze veletek megint, akkor már eléggé érdekes állapotban voltatok Louisval.
- Akarom tudni?
- Persze, nem volt semmi vészes. Csak előadtatok pár jelenetet a Greaseből. Hogy is mondjam… enyhe koordinációs problémáitok voltak már, úgyhogy inkább csak bukdácsolásnak tűnt az egész. De aranyos volt – csodás duónk emlékének képe ismételten mosolygásra késztette.
- Képzelem – nem spóroltam ki az iróniát ebből az egy szóból, de ennél többet még mindig nem nagyon tudtam mondani. A fejfájás, szédülés és iszonyatos fáradtság keveréke teljesen letaglózott.
- Aztán, olyan fél kettő körül Zaynnel és Daniellel el kezdtünk keresni titeket. Louis és Niall hamar megvoltak, az egyik kanapén aludtak, de Harry és te? Mintha felszívódtatok volna.
- Ugye, ugye nem? – nem kellett kimondanom, hogy mire gondolok. Nem mertem Liamre nézni, nem akartam tudni, milyen kifejezés ül az arcán. Az, hogy kuncogni kezdett, egyáltalán nem nyugtatott meg.
- Ez megint vicces történet. Zaynnek jutott először eszébe, hogy kimehettetek a teraszra, ezért ő különvált tőlünk. Mikor már mi is odaértünk, csak annyit láttunk, hogy te egy széken ülsz és nézel ki a fejedből, Zayn pedig Harryt nyomta neki a falnak, és kicsit kábultan ugyan, de valamit viszonylag erőteljesen próbál elmagyarázni Harrynek. Danielle kikísért téged a kocsihoz, és beültetett az alvó Louis és Niall közé. Én a két daliával maradtam (inkább nem jegyeztem meg Liamnek, hogy ezt a kifejezést utoljára a mesekönyvemben olvastam. Biztos nem esett volna jól neki). Először lecibáltam Zaynt Harryről, aztán Zayn azonnal mesélni kezdett. – itt Liam újra rám nézett. – Nyugi, semmi olyan nem történt, amitől félsz. Harry megpróbált rádmászni, de te elutasítottad, és amikor meg szeretett volna csókolni – az azon való agyalást, hogy mi a francért akart volna megcsókolni Harry, inkább későbbre hagytam. Egyelőre a töménytelen mennyiségű italra fogtam, amit megittunk. – akkor egyszerűen megpofoztad. Valamikor ekkor ért oda Zayn is.
- Megpofoztam Harryt?
- Hát, igazából csak szeretted volna. A mozdulataid… tudod, nem voltak a legpontosabbak, ezért valahova a göndör fürtjei közé csaptál, ha ez számít.
- Uhh, óóó te jó ég. – ennél többet nem tudtam kierőszakolni magamból. Miért kell nekem mindig totális idiótát csinálnom magamból? Mi a francért ittam én annyit tegnap este? Hogy a halálba fogom ezt elrendezni Harryvel. Egyáltalán ő emlékszik-e arra, hogy mit és miért csinált? És a többiek?
- Amanda – nézett most a szemembe Liam. – ezt az egészet nem azért mondtam el neked, hogy egész nap emészd magad, oké? Higgy nekem, nem ez az első eset, hogy a társaságunkban valaki az ital miatt kellemetlen helyzetekbe kerül. Kérdezd meg egyszer Louist. Rengeteg vicces sztorija van. És biztos vagyok benne, hogy Harryvel is rendezni tudtok mindent, ahogy a többiekkel is. Sőt, szerintem Zayn is lenyugodott, miután tegnap még váltig állította Niallnek, hogy meg fogja verni.
- Uhh.. Zayn mindig ilyen védelmező? – nem feltétlenül ez volt a legmegfelelőbb szó arra, amit kérdezni akartam, de már régóta érdekelt, hogy Zayn miért foglalkozik ennyit az életemmel.
- Hát, minden attól függ, kiről van szó. – kacsintott rám Liam. Nem mondanám, hogy sokkal okosabb lettem ezzel a válasszal. Vagyis, a lényem egy része (az a része, ahol általában a legmerészebb álmaim és a legnagyobb vágyaim gyártódtak) nyilván barátkozott azzal a gondolattal, hogy Zayn számára fontosabb lehetek egy egyszerű ismerősnél, de annyira abszurdnak és valószínűtlennek tartottam ezt az eshetőséget, hogy inkább nem áltattam a szívemet hamis reményekkel.
~ ~ ~
- Jó reggelt! – vágódott ki Harryék szobájának ajtaja, és Niall beugrott közénk a nappaliba (khmm.. ennek a fejem nem túlzottan örült… Finoman fogalmazva még mindig nem éreztem magam a topon). – Én éhes vagyok, ti nem? Hova megyünk reggelizni?
Rengeteg kérdés felmerült bennem egyszerre, hogy példának okáért hogy tud a tegnapi este után ennyire friss és üde lenni, aztán hogy hogyan képzeli, hogy nekem most bármit befogadna a gyomrom és ő hogy képes ilyenkor is az evésre gondolni, de inkább nem szóltam semmit, mert ahhoz is fáradtnak és tehetetlennek éreztem magam. Liamnek viszont úgy tűnik, nem akadtak ilyen problémái.
- Niall, nem hiszem, hogy rajtad kívül bárki is egy kiadós reggelire vágyna ebben a pillanatban. A srácok még alszanak, és Amanda… - nem tudom, hogy szerette volna kifejezni, hogy úgy nézek ki, mint egy mosogatórongy, amit már kidobásra szánnak, mert Niall megelőzte.
- Amanda? –nézett felém. – Úristen, mi történt veled?
- Semmi – tápászkodtam fel a párnák közül. – csak a tegnapi nap, azt hiszem.
- Tudom mi kell neked – fordult újra felém. – Csirke. A csirkétől minden jobb lesz, higgy nekem.
- Niall – szólt közbe újra Liam – szerintem Amanda nem feltétlenül vágyik semmiféle csirkére jelen pillanatban. – most mondanám, hogy Liam egy zseni, amiért tud olvasni a gondolataimban, de erősen gyanítom, hogy az arckifejezésem a csirke puszta említésére eléggé sokatmondó volt. Nem akartam feleslegesen pazarolni a szavaimat, úgyhogy inkább csak bólintottam egyet. Niall szomorúan vette tudomásul, hogy a közeljövőben nem leszek vevő a csirkéjére. Felállt, és kiment a konyhába, hogy legalább ő ne éhezzen tovább. Csak reménykedni mertem, hogy nem jön ki a reggelijével a nappaliba, mert a gyomromnak nem feltétlenül tetszett volna az illat. Már majdnem ismét elaludtam a kanapén, amikor egy macskanyávogásra hasonlító hang hallatszott valahonnan a szobák felől.
- Ez ki volt? – ültem fel. Nem mondanám, hogy sokkal jobban voltam, de mintha a szédülés megszűnőben lett volna.
- Csak Louis – válaszolt Liam. – Rettentően nyűgös tud lenni, ha másnapos.
- A nyűgös alatt azt érted, hogy olyan hangokat ad ki, mint egy kismacska?
- Nem is vagyok kismacska – ért oda mellénk Louis. – Jó reggelt, srácok. Amanda, veled meg mi történt?
- Uh, ezt hogy érted?
- Hát olyan érdekesen áll a hajad. Meg a szemeid. Valaki jól érezte magát tegnap este?
- Ha nem lennék most ennyire rosszul, már rajtad landolt volna ez a két párna – morogtam vissza. Volt valami rettentően élvezetes a Louis-Amanda szópárbajokban, ami miatt még jelenlegi, nem túl rózsás kedvemben is belementem a játékba. – És a helyedben inkább nem szólnék semmit.
- Mire gondolsz, Amanda? – csípőre tette a kezét és megpróbált sértődött arcot vágni. Mikor látta, hogy ezzel semmit nem ér el, fogta magát, és rám ugrott.
- Arra, hogy ha nem tűnsz el rólam tíz másodpercen belül, akkor lehánylak. – nem életem legszebb és legfrappánsabb válasza, de a célomat elértem, mert Louis másodpercek alatt gurult le rólam, és fúrta be magát közém és Liam közé a kanapén.
- De ugye nem fog egy egész zenei suli kollégiuma rajtam landolni?
- Nem tudok róla, hogy iskolásokat vacsoráztam volna. – Louis úgy látszik, nem teljesen erre a válaszra várt, mert csalódottan sóhajtott.
- Hát te sem érted?
- Mit kellene értenem?
- Jajj, annyira rossz, nem fogom neked elmagyarázni. Úgy már nem is vicces. Liam. – Liam nagyon el lehetett foglalva a saját gondolataival, mert kb. fél perces késéssel reagált csak.
- Igen?
- Elmagyaráznád Amandának a brokkolis viccet?
- Louis, te komolyan azt hitted, hogy Amandának le fog esni a brokkolis poénod? Eddig senki nem értette zseniális humorodat.
- Csak reménykedtem – rám nézett, és még egyszer sóhajtott. – de ugyanolyan reménytelen, mint ti vagytok.
- Hééé – böktem oldalba. – Egyáltalán nem vagyok reménytelen. Csak nem a legjobb pillanatomban kaptál el. Most már viszont elmesélhetnétek, hogy mi a nagy vicc, mert égek a kíváncsiságtól.
- Nincs nálam víz, úgyhogy nem tudom eloltani a tüzet. – tessék. Azon gondolkodtam, hány percig bírhatja Louis a fárasztó dolgai nélkül. Valószínűleg nem sokáig. – de én akkor sem mondom el. Majd Liam.
- Nehogy azt hidd, hogy valami fenomenális dologról maradtál le. – nézett rám Liam. – Csak Lou egyik legérthetetlenebb poénjáról van szó. Azt mondta, ugye, hogy nem szeretne egy zenei gimi kollégistáival találkozni, vagy valami ilyesmit? - bólintottam, és már előre féltem a folytatástól. – Ezek tulajdonképpen azt szerette volna mondani, hogy reméli, nem ettél brokkolit. Tudod, mint Bé Rock Kollégium. B-Rock-Koli. – na, ez már tényleg sok volt az agyamnak. Két percig csak ültem ott, kifejezéstelen arccal, és fogtam a fejem.
- Louis? – fordultam felé. – Ugye tudsz róla, hogy keresve sem találni annyira pihent embert, mint te vagy?
- Ezt bóknak vegyem vagy olyan „úristen mennyire gyökér vagy ember” szintű beszólásnak?
- Mernélek én gyökérnek nevezni?
- Nem tudom.
- Louis, jézus, dehogy, ez egy rettentően jól álcázott bók volt.
- Akkor megnyugodtam. Egyébként, Amanda, kérdezhetek valamit?
- persze.
- Te tegnap tényleg megpofoztad volna Harryt, amikor…tudod, akkor. – megint a tipikus elbújok a kezeim mögött mozdulatot alkalmaztam, mint mindig, amikor zavarba jövök.
- Louis, fél órával ezelőttig fogalmam sem volt, mi történt tegnap éjjel. Liam most reggel mesélt el mindent.
- Tényleg nem emlékszel semmire?
- Semmire. Az utolsó emlékem, hogy berángatsz a terembe és a kezembe nyomsz egy poharat.
- Ez érdekes.
- Én inkább borzalmasnak és tragikusnak nevezném. Louis, mit csináljak?
- Egyél répát. Az biztosan segít.
- Nem hiszem, hogy egy répától minden megoldódna, de köszönöm meglehetősen hasznos tanácsodat Louis. – felpattantam a kanapéról. Na jó, a felpattanás egy kicsit túlzás. Úgy éreztem, itt az ideje egy kicsit magamra maradnom a hülyeségeimmel és elmondanom húszezerszer egy forró fürdő mellett, hogy milyen iszonytatos idióta vagyok illetve hogy eszembe se jusson még egyszer ennyit inni. Miután jól elhordtam saját magam a francba, és kitaláltam legalább négyféle tervet arra az esetre, ha Harry felkel, és meg kell beszélnünk a dolgokat. Egyik szánalmasabbnak hangzott, mint a másik, és ha komolyan nézzük a dolgokat… szerintem legalább annyira voltam tanácstalan, mint egy épp a tojásból kikelő kiskacsa. Próbáltam addig halogatni a fürdőszoba elhagyását, ameddig lehetséges, de egy idő után kénytelen voltam visszatérni a fiúk közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése