1. fejezet

Azt hinné az ember, hogy két és fél év gyakorlat után már semmi problémád nincs azzal, ha fotózásra hívnak, a szíved nem ver ezerkétszázzal és úgy összességében teljesen hétköznapinak és megszokottnak tartod, hogy pár óra azzal telik el a napodból, hogy általad ismeretleneknek próbálsz utasításokat adni, hogy a képeken is úgy nézzenek ki, mint a te fejedben elképzelt kompozíciókon.  És akármennyire csak gyakornoki az állásom (ami konkrétan azt jelenti, hogy általában a közepesen pénzes apukák elkényeztetett tizenéves lányait osztják csak rám, akik a változatosság kedvéért egytől egyig rettentően nyafogósak, és képtelenek azt csinálni, amit kérek tőlük),  minden egyes fotózásnak jelentősége van és sosem szabad hibázni, mert akármennyire szeret  Mark (a főnököm, és az egyetlen férfi az életemben, akitől elviselem, hogy sipítozva ugrándozik, ha meglát egy kiscicát, és többször van rajta rózsaszín mint rajtam) egyetlen baklövés, és valamelyik gazdag apuka biztosan elintézi, hogy ne dolgozhassak többet, és hogy esélyem se legyen feljebb jutni a langrétán. Igen, a fotózás jelenti ebben a pillanatban a legfontosabb részt az életemben.  Még a sulinál is fontosabb volt, ezért oda sem nagyon tudtam figyelni az órákon, mióta Mark sms-t megkaptam a délutáni fotózásról. Azt írta, nagy meglepetés vár rám... Csak remélni merem, hogy az a meglepetés nem olyan lesz, mint az eddigiek voltak, vagyis nem macskaruhába öltöztetett 3 éves kislányokat vagy egy ötvenéves nénikét kell fényképeznem. Marknál ugyanis eddig ezek tartoztak az oltári meglepetés kategóriába.

Csak két perc késéssel érkeztem a stúdióhoz, ami ha jól emlékszem, az idei rekordom. (Igen, a pontosság nem túlzottan az erősségem).  Gyorsan átfutottam a hosszú folyosókon, még arra sem volt időm, hogy bekukkantsak az öltözőkbe (hátha megtudok valamit a nagy durranásról) vagy épp benézzek a sminkszobába Melhez.  Annyira siettem, hogy frontálisan ütköztem az épp elém jövő főnökömmel, akinek még a szokásosnál is jobb kedve volt és a változatosság kedvéért a rózsaszín inge mellé egy piros nadrágot húzott fel (Ha nem láttatok még egy harminchoz közeledő szőke fényképész pasit rózsaszíningben és piros csőnaciban… na, akkor még van miért élnetek). Nem tudtam mire vélni az arcán megjelenő gigantikus méretű mosolyt, de egyre inkább gyanítottam, hogy a dolog, amiről nem tudok, sokkal nagyobb szabású, mint azt elsőre gondoltam. Szerencsétlen találkozásunk után Mark egyből az irodájába kísért, és leültetett a „pihe-puha székecskére”.

-          Amanda drágám, eszméletlenül jó hírem van. Olyan meglepetés, hogy mindjárt lehidalsz itt előttem.

-          Azért remélem lesz majd, aki felavat. – Úgy látszott, Mark nem értékeli fanyar humorom, úgyhogy inkább pókerarccal folytattam (A hidas poén egy a legrosszabbjaim közül. de ha nem aludtam eleget, ennél sokkal fárasztóbbakkal is elő tudtam volna jönni. ) – Na, mondd már, miről van szó, az sms-ed óta égek a kíváncsiságtól.

-          Jaj, annyira izgulok, hogy alig bírom elmondani. Hogy te mennyire fogsz örülni, ajjaj, tündérkém…

-          Mark, egyrészt nem vagyok a tündérkéd, másrészt igazán elmondhatnád már, hogy lelkileg fel tudjak készülni arra, hogy tündérruhás óvodások lepik el a stúdiót ma délután.

-          Jaj, cica, nem csak egy délutánról lesz szó. Ezt nem is mondtam?

-          Tulajdonképpen még semmit nem mondtál, ami lényegi információ lenne… - igen, egészen csípős kedvemben talált meg Mark. Vagy talán saját maga idegesített fel a stílusával. Rettentően imádom és hálás vagyok neki mindenért, amit értem tett, de néha eszméletlenül idegesítő tudott lenni.

-          Jó, jó, akkor mondom már, ne aggódj. Vegyél mély levegőt, stb. Szóval, egy nagyon jó ismerősöm keresett fel ma délelőtt, egy manager. Egy több hetes munkára akart felkérni, aminek tulajdonképpen az lenne a lényege, hogy másfél hónapig együtt kellene élnem a modelljeimmel és életük fontosabb és kevésbé fontosabb pillanatairól pillanatképeket készítenem. El sem tudod képzelni, mennyire csábító volt ez az ajánlat még számomra is, de egyszerűen képtelen lennék több hónapra itt hagyni a stúdiót és a kedvenc fényképarcú lánykáimat. Viszont az üzlet az üzlet, és nem szerettem volna, hogy valamelyik ellenségem - mintha Mark rendelkezne bármiféle ellenséggel. Kicsit paranoiás a lelkem – elhappolja előlem ezt a lehetőséget, úgyhogy arra gondoltam, ezt a feladatot rád bízom, Amanda.

-          Rám? De Mark, még csak két éve dolgozom itt, és az eddigi egyetlen nagy lehetőség, amit kaptam, az a nagymamád szülinapi fotózása volt.

-          Tudom, tudom édes, ezért jött el most igazán a te időd. Korban is te passzolsz leginkább hozzájuk, és már régóta szerettem volna neked valami normális feladatot találni. Te vagy a legtehetségesebb az összes kis majom között, akiket felvettem.

-          Oh, várj, várj, várj! Korban hozzám illenek?  - akkor legalább a nagymama-téma kilőve. De még mindig nem túl bíztató a helyzet. Az ilyen szituációkban sosem szabad megbízni Markban. A fantasztikus munka nála általában egészen mást jelent, mint azt egy épeszű ember elképzelné. – Ugye nem valami önjelölt celebhercegnő mindennapjai lesz a téma? Mert idegileg nem biztos, hogy én lennék a legmegfelelőbb az ilyen feladatokhoz.

-          Amanda, te egyáltalán nem figyelsz? Végig többes számban beszéltem. És úgy gondolod, hogy még ennyire sem ismerlek? Ugyan már! Mondom, imádni fogod ezt a feladatot. Csak igent kell mondanod. A szüleidet már felhívtam és egy félórás veszekedés után belementek a dologba. Még az iskolában is halaszthatsz, ha úgy van. Amanda, kérlek, vállald el ezt a munkát. Annyira érzem, hogy te vagy a megfelelő ember. És mikor csaltak meg bárkit is Mark megérzései?  - Na, erre mondjuk pont tudtam volna példákat mondani, de inkább nem tettem meg, nehogy megsértsem az érzékeny lelki világát. Mert a sok piszkálódás meg hülyeség mellett azért imádtam Markot és keresve sem találhattam volna nála jobb fej főnököt. És őszintén szólva akármennyire kételkedtem is, egyre inkább csábított az ajánlata. Teljesen meglepődtem azon, hogy anyuékkal is beszélt, és talán ez győzött meg arról, hogy tényleg komolyan gondolja. Ha belegondolunk, végül is csak másfél hónapról van szó. Szenvedve is kibírom… És lehet, hogy pont ez életem egyik nagy lehetősége. De ehhez feltétlenül tudnom kell, kikkel állok szembe. Ez lehet az egyetlen buktató, és szerintem ezt Mark is nagyon jól tudja, épp ezért nem szeretné elmondani. Vagy legalábbis eddig nagyon nem akart vele előjönni.

-          Mark, addig semmiképp nem mondok igent, amíg el nem meséled szépen, hogy mégis kikről lenne szó. Nem értem, miért ez a nagy titkolózás?

-          Jaj, édes, hát persze, hogy elmondom. de előbb ígérd meg, hogy nem fogsz a nyakamba ugrani örömömben és nem ugrándozol sikítozva körbe a szobában, mint ahogy azt én tenném a te helyedben.

-          Hát, ha csak nem John Lennonék húszéves alteregóit hoztad ide nekem, akkor megnyugodhatsz, nem fogom tönkretenni a frizurád, sem a rózsaszín inged.

-          Úú, tényleg, mindig elfeledkezem erről a hülye zenei ízlésedről. Mindegy, szerintem azért túléled a Beatles nélkül is. De akkor ugye biztosan nem ugrasz a nyakamba?

-          Nem, nem fogok, csak mondd már, különben most azonnal kisétálok innen, és a hatalmas és félelmetes ellenségeid megkaparintják előled az álommelót – itt már nagyon nem tudtam türtőztetni magam, és az összes bennem lévő feszültség szarkazmus-bombák formájában bukott ki belőlem.

-          Hát jó – sóhajtott egy hatalmasat Mark – a csapat, akikkel az elkövetkezendő három hónapban dolgoznod kellene… biztos, hogy vettél egy mély levegőt? Nem kellene leülnöd? Jó, szóval… a ONE DIRECTION!