2. fejezet

-          Úgy látom nem értem el a várt hatásokat – folytatta Mark. Az arcomon ugyanis a pánikon kívül (ez a kifejezés is csak azért telepedett rá, mármint az arcomra, mert drága és egyetlen főnököm konkrétan beleordibált a bal fülembe) – Tudod, most jön az a rész, ahol majd kibújsz a bőrödből örömödben, táncol és ugrándozol, de még véletlenül sem ugrassz rám.

-          Nem értem miért kellett volna ilyen reakciókat kiváltania ennek a kért szónak. Nagyon lemaradtam valamiről? Mert én esküszöm neked Mark, fogalmam sincs, kikről beszélsz.

-          Neee, Amanda, ezt nem gondolhatod komolyan. Ezt csak viccnek szántad, ugye? Több mint egy éve ezektől a srácoktól hangosak a zenecsatornák! Te nem nézel TVt? Nem hallgatsz rádiót, nem olvasol újságot? Én ezt nem hiszem el… egyszerűen nem hiszem el… - ezzel egy váratlan mozdulattal felugrott az íróasztala tetejére (és én ezen természetesen nem csodálkoztam, a kedvenc időtöltései között volt az asztalra ugrálás. Csodálom, hogy nem tört még össze alatta. bár szerintem az sem érdekelné. Mark már csak ilyen) és tele torokból énekelni kezdett – Baby you light up my world like nobody else, the way that you flip your hair gets me overwhelmed. biztos, hogy nem rémlik, édes? Mert tudom még folytatni.

Ami azt illeti, valahonnan tényleg ismerős volt a dallam és a szöveg is, és röpke fél perces fáziskéséssel arra is ráébredtem, hogy valószínűleg tényleg azokról a srácokról lehet szó, akik szinte egész nyáron és ősszel fel-felbukkantak a tvben és az újságárusoknál. Ha jól emlékszem, öten vannak, és talán az X-Factorban szerepeltek. Bár erre nem tudnék megesküdni, mert őszintén szólva sem a mai tehetségkutatók, sem a zenecsatornák „felettébb színvonalas” felhozatala nem nyűgözött le. Hát igen, így jár az, akinek fura a zenei ízlése, és a legnagyobb örömét egy-egy Beatles vagy Queen dalban találja meg.  Mindegy, a történet szempontjából ez most lényegtelen. Életbevágóbb feladatnak tűnt, hogy Mark csodálatos mini koncertjét leállítsam…

-          Oké, oké, most már azt hiszem, valami rémlik. De ezen az egy dalon kívül nem sok mindent tudok róluk. Még mindig engem találsz a legjobbnak erre a csodás feladatra? – Valamiért ironikusra sikeredett kérésem visszarázta Markot a valóságba, bepattant a székébe, és mosolyogva nézett rám.

-          Természetesen. Senkinek nem árt, ha egy kicsit visszarántják a földre. Én az ő helyükben kapkodnék az olyan lányok után, akik nem egyből egy kilométeres sikollyal és könnyekkel fogadják őket. És szerintem abszolút passzol majd az egyéniséged a srácokhoz.

-          Mark, nem igazán tudom, hogy ezt az utolsó mondatodat sértésnek vagy bóknak vegyem, mindenesetre, ha tényleg ennyire engem szeretnél, és semmi jobb megoldást nem találsz a problémáidra, akkor gyorsan keresd elő a papírokat, mielőtt még meggondolom magam.

Igazából halványlila sejtelmem nem volt róla, miért mondtam igent erre az egészre. Talán a főnököm szemében rejlő lelkesedés miatt, talán mert már idegeimre ment a hiperaktívsága, talán mert a tudatalattim egy kis változatosságra vágyott? Őszintén nem tudom. Lehet, hogy a halálos ítéletem írom ezzel alá, de akkor legalább nem Mark fog kikészíteni, hanem öt idegen. Sokkal jobban hangzik. Csodás gondolatmenetemet a különböző halálmódokról a most már a szokottnál is vidámabb hangú Mark szakította meg, aki a jelek szerint megtalálta a szerződést.

-          Akkor itt írd alá, tündérke. És ha ezzel végeztünk, ideje megismerned az ügyfeleidet (ironikus énem ehhez megint csak hozzátette, hogy már majdnem úgy hangzott, mintha egy utcai szajha lennék. Ki kellene iktatnom ezt az oldalam, de minél gyorsabban). Szerintem percek kérdése és befutnak. Aztán hazaugrassz, bepakolod még azt a pár cuccot, amit anyád kifelejtett a csomagodból, bepattansz a taxiba, amit érted küldök, visszajössz ide, és elmentek a fiúkkal a házba, ahol élni fogtok.

-          Köszi, hogy így megszervezed a napom, de tényleg. Muszáj mindennek ilyen gyorsan történnie? Egy órával ezelőtt úgy jöttem ide, hogy két-három órát kattintgatok és mehetek haza, erre most már ott tartok, hogy este öt sráccal fogok aludni egy idegen házban. Tényleg ennyire szorít minket az idő?

-          De még mennyire. Na, szedd össze magad, tündérem, itt az ideje, hogy bemutassalak a fiúknak… és őket is neked.

Ez utóbbi mondatát már meglehetősen értetlenkedve tette hozzá. Szerintem még mindig nem tudta felfogni, hogy ötletem sincs a fiúk nevéről vagy bármilyen adatukról. Kimentünk az irodából, és elsétáltunk a hármas terem felé.  Már messziről érdekes hangok szűrődtek ki, mintha egy csapat kismalac öldökölné egymást. Rossz előjelnek tekintettem, és már majdnem azon kezdtem agonizálni, hogy mi adhat ki ilyen hangokat, amikor Mark kinyitotta az ajtót, és elém tárult a csodálatos kép: Öt srác a földön feküdve egymást csikizte, és közben eszméletlenül érdekes hangokat adtak ki. Hát, nem pont így képzelné el az ember Anglia legfrissebb sztárjait, de a csalódás inkább pozitív volt. Legalább nem olyan megcsinált tinibandák, akik a való életben ki nem állhatják egymást. És végre találtam valakit, aki hülyébben nevet, mint én (a szőke srác személyében). Utálom bevallani, de aranyosak voltak így, egymás hegyén-hátán.

-          Fiúk, sziasztok. – Mark hangjára aztán abbahagyták egymás öldöklését, kigabalyodtak egymásból, leporolták magukat, és megnyugodtak egy kicsit. – Szeretném nektek bemutatni az új fotósotokat, aki a segítségetekre lesz majd a könyv és a blog készítésénél – azt mondjuk nem akarom tudni honnan vette ezt a hivatalos hangnemet – Ő itt Amanda, és három hónapig tulajdonképpen a lakótársatok lesz.

A fiúk erre rám néztek, elmosolyogtak, és a csíkos pólós srác még integetett is, miközben fura grimaszokat vágott. Igazából az egész szituáció olyan abszurd volt, hogy legszívesebben elnevettem volna magam.

-          És akkor most jön a kicsit kínosabb rész – mondta Mark – Amanda, ők itt Harry (itt a sötét göndör hajú fiúra mutatott), Zayn (az ő haja leginkább egy orrszarvúra emlékeztetett… de a szemei... mondjuk úgy, hogy nem volt nehéz elképzelni, miért lettek Anglia kedvencei), aztán Niall (a szőke srác a hülye nevetésével), Louis (a csíkos srác a grimaszokkal) és Liam (hát, a legédesebb mosoly kategóriát pedig szerintem ő nyerte). 

-          Óóóó, várjatok. Ez azt jelenti, hogy Amanda nem ismer minket? – Liam ezt a többiektől kérdezte, de közben végig engem nézett. Mark meg természetesen nem hagyhatta szó nélkül a dolgokat.

-          Ó igen, Amandának fogalma sincs arról, hogy kik vagytok. Leszámítva, hogy felismert a What makes you beautifulból egy sort… és most már a neveteket is tudja – tette hozzá nevetve. Nem tudom miért, de éreztem, ahogy vér szökik az arcomba. Rendesen elpirultam. Elég kínosnak éreztem, hogy ennyire semmit nem tudok ezekről a fiúkról. Őket viszont mintha egyáltalán nem zavarta, sőt Mark kijelentése után mind az öten felém szaladtak és az ölelésükbe zártak. Ez rettentően váratlanul ért, úgyhogy azt hiszem, a kelleténél gyorsabban kezdtem szedni a levegőt. A fiúk ezt biztos nem vehették jó jelnek, mert gyorsan visszahátráltak, és azt kezdték el elemezni, milyen helyzeti előnyük származik majd abból, hogy még nem tudok róluk semmit.

-           Louis, rólad például nem fogja egy másodperc után azt gondolni, hogy egy idióta vagy és a nap huszonnégy órája a te poénjaidtól hangos.

-          És szerinted arra hány nap után fog rájönni Zayn, hogy reggelente lehetetlenség bemenni a fürdőbe.. MIATTAD – Louis visszavágása ütött, de látszott rajtuk, hogy csak heccelik egymást.

-          Srácok, nem akarok beleszólni, de szerintetek Amandának hány másodpercbe telne megtalálni ezeket az infókat a neten? Bár igazából lényegtelen, mert kifecsegtek mindent most.

Mondanom sem kell, megint rám jött a nevethetnék. Annak ellenére, hogy az agyam egy része még mindig ott tartott, hogy „héé, ezek a srácok még normális zenét sem tudnak csinálni, és egyébként is biztosan csak valami jól megcsinált bábok”, valahol mélyen már éreztem, hogy ez az elkövetkező három hónap nem lesz olyan szörnyűséges rémálom, mint amilyennek eleinte gondoltam. Ennek ellenére, nem akartam, hogy a fiúk lássák, milyen könnyen meggyengíthető az ellenállásom, így próbáltam valamilyen pókerarcot magamra erőltetni… Ez nem nagyon jöhetett össze, mert a következő pillanatban arra eszméltem, hogy Louis összegörnyedve a nevetéstől felém mutogat.

-          Mi olyan vicces?  - kérdeztem a szándékomnál kicsit hangosabban és mérgesebben.

-          Hát, ahogyan az előbb néztél. Mint valami mérges oposszum.  – mondta Louis két nevetés között.

-          Miért, hogy néz egy mérges oposszum? – tette fel a kérdést helyettem is Niall.

-          Én nem tudom… Mutasd meg nekik te, Morcos Lány.

Louis egyre jobban kezdett idegesíteni. Nem elég, hogy konkrétan tíz másodperce csinált viccet a fejemből, máris morcos lánynak hívott.

-          Ha még egy kicsit idegesítesz, a nap huszonnégy órájában azt kell majd nézned, kedves Mr. Mindenképpenazagyadramegyek.

Nem valószínű, hogy erre a visszavágásra számított, mert az arca... Hát eléggé meglepődött kifejezést öltött magára. A másik négy srác és Mark viszont kacagásban törtek ki.

-          Azt hiszem, mostantól el lesztek egyedül is. Amanda, mikorra hívassam a taxit, ami hazavisz?

Már épp válaszolni próbáltam, mikor Harry megszólalt.

-          Majd mi elvisszük, Mark. Minden rendben lesz. Louis fantasztikus sofőr – majd oldalba bökte barátját, ezzel is jelezve, hogy az utolsó mondatát annyira azért nem gondolta komolyan.
Már épp tiltakozni készültem, mert nem ártott volna egy kis egyedüllét, hogy le tudjak tisztázni magamban mindent, de Mark megelőzött és a szavamba vágott.

-          Ez igen rendes tőletek, szuper. Akkor én mentem is. Amanda, majd hívlak, ha szükségem van rád. És te is csörögj meg nyugodtan, ha objektívre vagy valami egyébre lenne szükséged – ezzel sietve távozott, magamra hagyva ezzel az öt őrülttel egy teremben.

-          Szia Maaark. – kiáltották kórusban, majd Liam hozzám fordult.

-          Nyugi, nem vagyunk ám mindig ilyen idióták.

-          De igen – ez már Louis volt, miközben épp Harry hátára próbált ráugrani az említett tudta nélkül. Tőle mondjuk nem is számítottam másra.

-          Na, mit csinálunk még itt? Mert ha nincs jobb dolgunk, akár mehetnénk is – Niall látszólag türelmetlen volt. Nagyon. De fogalmam sem volt, miért. A többieknek viszont lehetett sejtésük róla, ugyanis hipergyorsasággal váltottak át a „siessünk, induljunk” fázisba, és máris útra készen álltak.

-          Niall életveszélyes, mikor éhes. – Zayn fordult felém, hogy magyarázatot adjon a furcsaságokra. – Úgyhogy jobb lesz, ha sietünk. Ugye nem laksz messze innen? Mert ha fél óránál hosszabb az út, kénytelenek leszünk pihenőt tartani valamelyik gyorskajáldánál.

-          Nem, kb. tíz percre lakok innen. És köszi a felvilágosítást. Igazából rettentően hülyén érzem magam, amiért ennyire semmit nem tudok rólatok.

-          Igazából ez lenne a normális, nem? És higgy nekem, mind az öten eszméletlenül örülünk annak, hogy végre úgy beszélgethetünk majd valakivel, hogy nincs tisztába minden egyes történetünkkel, viccünkkel és tulajdonságokkal. Viszont most már tényleg mennünk kellene, mert a többiek már a kocsinál várnak. Hacsak el nem tévedtek valahol az épületben…

Úgy látszik, velem ellentétben Zayn igencsak jól ismerte a banda többi tagját, mert úgy kellett őket kirángatnunk az öltözőkből és a parkolóig terelnünk.  Igazából csak ekkor gondolkodtam el azon, hogy hogyan fogunk beférni egy ötszemélyes autóba hatan. Szerintem a fiúknak is itt juthattak hasonló gondolatok az eszébe, mert egészen tanácstalan fejjel álltak mind az öten az autó körül.

-          Majd csak beférünk valahogy. De én akarok Louis mellett ülni elől – szólalt meg ekkor Niall.

-          Jaj, ne legyél már ennyire tapló… Egyértelmű, hogy Amandának kell elől ülnie.

-          De miért? – Niall arcán őszinte meglepetés tükröződött, amitől megint nevetnem kellett. Egyre szimpatikusabb lett ez a srác. Volt benne valami, ami miatt mindenképp segíteni akartál neki, még akkor is, ha egyáltalán nem volt vészhelyzetben.

-          Mert ő a lány, és tulajdonképpen a vendégünk. – Liam mosolyogva fejezte be az érvsorozatát.

-          Nem, nem, nyugodtan maradhat Niall elől - egyrészt nem akartam a kis szőkének csalódást okozni, másrészt Louis mellé sem nagyon vágytam. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy épp nem voltam az általa kedvelt emberek lista élén. Csak reménykedni mertem, hogy ez ideiglenes állapot. Szép lassan bekászálódtunk az autóba, én Harry és Zayn közé préseltem be magam valahogy.  Az autóút a vártnál egy kicsit hosszabb lett, ugyanis Louis kétszer is eltévedt, de ez láthatóan csak Niallt zavarta, aki valamiért nagyon komor volt az egész út miatt. Elég furcsa belegondolni, hogy ezt az éhség okozza vele, de végül is... Én ma már semmin nem lepődöm meg. A hangulat egyébként meglehetősen oldott volt, Harryéket nem nagyon zavarta a jelenlétem, az lazán beszélgettek mindenről, ami az eszükbe jutott. Kivéve azt a három percet, amíg valamelyik Rohanna dal ment a rádióban, azt ugyanis végigénekelték.  Egészen jól egyébként, ezért még egy pont felkerülhetett a kellemesen csalódtam listámra. A házunk előtt aztán kiszálltam és szó szerint berontottam a bejárati ajtón. Úgy látszik, anyuék már értesültek arról, hogyan döntöttem, mert két nagy bőrönddel találtam szembe magam a nappali közepén. Gyorsan leellenőriztem, mindenem megvan-e, és belecsaptam még pár apróságot, aztán elbúcsúztam a szüleimtől, és a tesómtól, Luke-tól.  Nem akartam nagyon megvárakoztatni a fiúkat, mert még a végén megint malacvisításokra értem volna vissza. Megígértem anyunak, hogy megpróbálok minél kevesebb bajba keveredni és a lehető legtöbbször ellátogatni hozzájuk az elkövetkező másfél hónapban. Aztán egy utolsó búcsút vettem a szobámtól is, és apu segítségével lecipeltük a bőröndöket az utcákig. Ott aztán Zayn és Liam segítettek valahogy betuszkolni őket a csomagtartóba, és már indultunk is életem legfurcsább hetei felé.