6. fejezet

Ágyúúúgolyóó – hallottam Niall és Louis hangját a távolból, és a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy Niall ráugrott az ágyamra, és épp ki akar onnan ráncigálni. Tulajdonképpen még ahhoz is fáradt voltam, hogy tiltakozzak, így hagytam, hogy lehúzzon a földre és el kezdjen kifelé rángatni a nappaliba. Átsandítottam a másik ágyra, ahol Zayn és Louis párnacsatába fordították a reggeli ébresztést. Fel nem tudtam fogni, hogy van valakinek hajnali kilenc órakor ennyi energiája. Úgy látszik, Niall viszont megunhatta, hogy mozdulatlan vagyok, ugyanis ott hagyott, és így kiterülhettem a szoba közepén, hogy aludjak még egy kicsit.

-          Amanda, te sem gondolhattad komolyan, hogy elalszol a földön – jött be a szobába Liam is. – Na, gyere – ezzel megfogott, és visszaültetett az ágyba. - Szeretnél még aludni? Igazából csak Zaynt kellett felkeltenünk, mert interjúra megyünk, szóval nyugodtan maradj még.

-          Köszönöm – rettentően hálás voltam neki, amiért a többiekkel ellentétben nem azzal töltötte az ideje nagy részét, hogy rám ült vagy ágyakból ráncigált ki. Zayn és Louis üvöltözve kirohantak a szobából, én pedig végre visszaaludhattam.

~

Valamikor 11 körül ébredhettem fel újra. A ház csendes volt, és ezt kihasználva zenét hallgattam, miközben egy kicsit összeszedtem magam, és kimentem a konyhába reggelit csinálni. A fiúk viszonylag rendben hagyták el a helyiséget, úgyhogy legalább a mosogatással nem kellett törődnöm. Vagy három nagy szelet kenyeret megettem, mert rettentően éhes voltam, aztán végre időt szakíthattam arra, hogy beleolvassak a munkaköri leírásomba. (húú, hogy ez mennyire fontosnak és hivatalosnak hangzott) Nem ártott, ugyanis halvány lila fogalmam sem volt, hogyan álljak hozzá ehhez az egész feladathoz. Kicsit még mindig abszurdnak tűnt, hogy miközben a fiúk épp fejre állnak, kétpofára zabálnak vagy épp egymás hátára ugrálnak, én fantasztikus képeket készítsek róluk.  De úgy döntöttem, nem aggódom túl a helyzetet, és a mai napot még inkább csak ötleteléssel töltöm. Amíg a fiúk meg nem jönnek, úgysem tudnék mást csinálni. Ezért inkább felhívtam anyut, aki elmondása szerint már halálra aggódta magát miattam, gyorsan megnyugtattam, hogy még senki nem evett meg és a hétfejű sárkány sem jött még értem. Aztán írtam még egy rövidebb mailt Lottinak, a barátnőmnek, akinek szintén nagyon hiányozhattam, ugyanis legalább ötször írt már. Beszámoltam róla neki, hogy hol vagyok, és hogy úgy érzem, teljesen megbolondultam.  Volt egy olyan érzésem, hogy nem hagy majd lélekerősítő válaszok nélkül. Mikor már a laptopot is meguntam, visszamásztam az ágyamba, és csak bámultam ki a fejemből.  Fél egy körül a fiúk még mindig nem voltak sehol, ezért úgy döntöttem, főzök valami ebédfélét. A hűtőben nem sok mindent találtam, így kénytelen voltam a répákból, krumpliból, és mirelit húsgombócokból kihozni a lehető legtöbbet. Még sosem készítettem répás krumplipürét, de a végére egész jól sikerült, és a húsgombócokat sem főztem túl, hála az égnek. Mire megterítettem, a srácok is megérkeztek (hihetetlen az időzítésük). Niall hangját már messziről lehetett hallani.

-          Ti is érzitek, amit én? – kérdezte a többiektől. – Kérlek, mondjátok, hogy nem hallucinálok, és tényleg ebéd illat van.

-          Meglepetés! – kiáltottam ki a konyhából. – Nem garantálom, hogy életetek legjobb ebédje lesz, de megpróbáltam valami ehetőt varázsolni.

-          Te főztél nekünk? – hallottam Liam hangját. – Amanda, igazán nem kellett volna.

-          Dehogynem. – mosolyogtam, miközben bejöttek a konyhába. – valahogy csak meg kell hálálnom, hogy már két napja elviselitek a jelenlétem.

-          Mintha az olyan megterhelő lenne, hercegnő. – nézett rám Zayn.

-          Mi ez? – kérdezte Niall, aki úgy látszik, nem nagyon találkozott még répás krumplipürével.

-          Hát- kezdtem kételkedve. – Répás krumplipüré. Nem nagyon tudtam mit csináljak, és a google szerint ez egy létező étel, szóval… remélem nem lett olyan szörnyű.

-          Amanda, ez egy zseniális ötlet. Mostantól nem leszek hajlandó répa nélkül enni a pürét. – szólt közbe Louis is.

-          Akkor miattad van az a sok répa a hűtőben, ugye?

-          Rátapintottál a lényegre. – villantott rám egy mosolyt Harry. - Louu a répát még nálam is jobban szereti.

-          Ugyan, Harry, nálad senkit sem szeretek jobban. – ezzel Louis felpattant és egy cuppanós puszit nyomott Harry arcára. Szerintem ismételten meglepett arcot vághattam, mert Liam a fülembe súgta.

-          Mindig ilyenek, nem kell aggódni.

Miután a fiúk mindent elpusztítottak, és az összes létező módon végigdicsérték a főztömet (gyanítottam, hogy ennek köze lehet ahhoz is, hogy a későbbiekben is szívesen lennének részesei hasonló meglepetéseknek), bevágódtam a nappaliba Harry és Niall mellé, akik épp a tvben kerestek valami nézhetőt. Egészen addig teljesen nyugodtak voltak, amíg az egyig zenecsatornán meg nem hallották valamelyik Katy Perry dalt. Két perc múlva már a kanapén ugráltak, és az arcomba üvöltötték a dalt. Annyira vicces látványt nyújtottak, hogy a közben beérkező Liammel a hasunkat fogtuk a nevetéstől. Mikor kicsit lenyugodtak a kedélyek, a délutáni programról kezdtek el beszélgetni.

-          Menjünk a Nando’s-ba. – nézett fel Niall. – úgy érzem, mintha már évek óta nem jártunk volna ott.

-          Niall, pontosan két napja mentünk oda ebédelni. – nevetett Liam. – és különben is, most ettünk. Belém már semmi nem férne. Egyébként is jön majd Richie. Elvileg jó hírei vannak.

-          De mikor? – szólt közbe Zayn.

-          Még van addig vagy két óránk.

-          Szuper. Akkor ki tart velem sétálni egyet? – Zayn kérdően nézett körbe. – Naa, nem bírok egy helyben ülni addig. Valaki?

-          Majd én. – pattant fel Louis. – Valamikor úgyis meg kell kapnod a részed.

-          A részem?

-          Igen, igen, mert elmenekültél a csodálatos és fantasztikus hócsatánk elől. Ezt valahogy meg kell még bosszulnom.

-          A tegnapi vizesruha-akciód nem volt elég?

-          Egyáltalán nem. Na, gyere már, nyuszi.

-          Louis, még mindig nem vagyok nyu.. – a vita további részét már nem hallottuk, mert a két srác hipersebességgel hagyta el a nappalit, és fél perc múlva már a bejárati ajtón kívül voltak. Niall a konyhába ment, Harry pedig a szobáját vette célba, úgyhogy a kanapéra a változatosság kedvéért Liam vágódott le, mellém. Igazából egyáltalán nem bántam, hogy a kanapé lett a székhelyem, mert a nap huszonnégy órájában ellettem volna a hatalmas párnák között. Óó, ha a lustaságért díjat osztanának… szerintem már rég megkaptam volna.

-          Min gondolkodsz, Amanda?  - nézett rám.

-          Csak azon, hogy három nap alatt mennyire megváltozott az életem.

-          És megbántad?

-          Dehogyis, úristen, dehogy. Igazából még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni ezt az egészet, és a fejemben össze-vissza kavarognak a gondolatok, és.. ahh mindegy, lehetetlen elmagyarázni.

-          Héé, itt vagyok, hallgatlak – mosolygott rám. – csak próbáld meg.

-          Oké – jól esett, hogy figyelt rám és talán tényleg érdekelte a történet. – Szóval arra gondoltam, hogy.. ahh mindegy.

-          Amanda. – nézett rám komolyan. – Ez sosem mindegy. Akármilyen apróság bántja a lelked, elmondhatod. És el is kell mondanod. Különben hogyan tudnánk segíteni?

Mély levegőt vettem, és mivel tudtam, hogy iszonyatos hülyeségnek fog hangzani, amit mondok, és teljesen hülyének fog nézni, egy párnába fúrtam a fejem és abba motyogtam bele.

-          Csak arra gondoltam, hogy.. mindannyian annyira kedvesek vagytok hozzám, és én ezt nem is érdemlem meg,  és igazából azt sem érdemlem meg, hogy egyáltalán itt legyek, már három napja itt vagyok, és nem csináltam semmit, ti pedig aranyosak és megértőek vagytok, és – nem igazán fejezhettem be a monológomat, mert Liam elvette a fejem elől a párnát, és megölelt.

-          Amanda, kérlek, ne gondolj ilyenekre. Egy csodálatos lány vagy, és ha valaki, te igazán megérdemled, hogy szeressünk. Viszonylag ritkán találkozunk olyan lányokkal, akik ennyire természetesen kezelnek minket. Félre ne érts, imádom a rajongóinkat, de néha jó, amikor visszarántanak a földre. És különben is – és végre eleresztett egy mosolyt. – ma főztél nekünk. Ezek után képtelenek lennénk nem szeretni téged.

Ezt már én sem bírtam mosolygás nélkül. Liam szavai, ha nem is százszázalékosan, de megnyugtattak, és rettentően örültem, hogy kijött belőlem minden felgyülemlett probléma.

-          Köszönöm. Egyszerűen köszönök mindent. – öleltem át.

-          Bármikor. Ha problémád van, csak gyere. Nem biztos, hogy mindig szuper megoldásokkal tudok előrukkolni, de… néha már az is elég, ha meghallgatják az embert.

ZAYN SZEMSZÖGE

-          Szeretnél róla beszélni? – nézett rám Lou azzal a tipikus „úgyis tudom, hogy igent fogsz mondani” pillantásával. Már fél órája sétáltunk és hülyéskedtünk, de egy ideje furcsán nézett rám, mintha várt volna valamire.

-          Miről?  - kérdeztem teljesen ártatlanul. Louisnak rengeteg furcsa ötlete volt, és elképzelni sem tudtam, épp melyik világmegmentő akcióját szeretné bemutatni nekem.

-          Hát rólad és Amandáról. Amandáról és rólad. kettőtökről. – már épp tiltakozni készültem, de nem hagyott szóhoz jutni. – Nehogy azt mondd, hogy nem tudod, miről beszélek, Zayn – nevetett az arcomba.  itt ismételten megpróbáltam közbeszólni, de természetesen nem sikerült. – Ne mondd nekem, hogy nem tetszik neked, mert úgysem hiszem el. – erősen ráztam a fejem és próbáltam minden úton- módon tiltakozni a kijelentései ellen. – Zayn, zayn, zayn, zayn – mondta nevetve és lehúzott a padra. – Előttem nem tudod eltitkolni. Láttam, hogy nézel rá.

-          Hogy néztem rá?

-          Hát tudod, ha nézéssel fel lehetne falni valakit, te már rég megtetted volna. – nevetett újra, én pedig lassan feladni készültem a harcot.

-          Jó, Louis, elég lesz. Talán – vettem egy nagy levegőt. – Talán egy kicsit tetszik nekem.

-          Talán? Egy Kicsit? Ne viccelj, Zayn. Mindketten tudjuk, hogy nálad a talán és a kicsit nem így szokott kinézni.

Megtörtem. Úgy látszott, úgy sem hagy békén addig, amíg meg nem győződött arról, hogy neki van igaza. Túl jól ismert, és én is tudtam, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen lerázni.

-          Ajj, Lou, a francba, fogalmam sincs, hogy mit érzek. Egyrészről olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást, és annyira könnyű vele beszélgetni, bármiről. Másrészről pedig… nem tudok úgy ránézni, hogy a gyomrom ne rándulna össze és a szívem ne kezdjen el gyorsabban verni. Nem vagyok normális…

-          Jajj, Zayn, már miért ne lennél normális. Csak szerelmes vagy.

-          Mi? – zavaromban ennél értelmesebb kérdésre nem futotta.

-          Hát, tudod, SZ-E-R-E-L-E-M. Remélem, azért nem kell elmagyaráznom, miről szól.

-          De…

-          De mi?

-          Csak két napja… még nem. én. nem tudom – Louis kijelentése teljesen összezavart. Persze, azt eddig is tudtam, hogy Amanda ez alatt a pár nap alatt teljesen elbűvölt, de eszembe sem jutott, hogy az érzéseimet szerelemnek nevezzem. Az ég szerelmére, alig tudtam róla valamit.

-          Jó, jó, jó. Inkább nem mondok semmit, előbb-utóbb úgyis beismered majd. – még egy utolsót rám mosolygott, aztán felhúzott a padról, és mielőtt még bármit is tehettem volna, már ráugrott a hátamra.

-          A végtelenbe és tovább! Irány Zayn kapitány.

-          Louu, ugye nem gondoltad komolyan, hogy hazaviszlek a hátamon? – fordultam hátra. Erre lebiggyesztette az ajkait, és olyan szomorúan nézett rám, mintha egy óvodástól vetted volna el a kedvenc játékát.

-          Szívtelen vagy, Zayn Malik. Most ki kell engesztelned, különben egész nap nem beszélek veled. – Louis néha tényleg úgy viselkedett, mint egy hároméves, de ilyenkor nem lehetett nem szeretni.

-          És mivel lehet kiengesztelni téged jelen pillanatban? – reménykedtem, hogy nem kér lehetetlent. Legutóbb ilyen helyzetben az IKEA-ból kellett neki répás plüsst hoznom. Tizenegyet egyszerre.

-          Répás kézkrééém – üvöltötte Louis fülembe. Körülöttünk már egyre több lány nevetett és fotózgatott, illetve kotorászta a táskájából a papírt és a tollat, úgyhogy pár mosoly és aláírás után elrángattam onnan Mr. Répát.

-          Lou, te komolyan gondolod, hogy valahol a világban gyártanak répás kézkrémet?

-          Biztos vagyok benne. Múltkor is a kezembe nyomtak egyet. Zaayn, nagyon szeretnék répás kézkrémet. – ezzel elővette a szomorú kiskutya fejét, én meg berángattam valamelyik drogériába.

-          Nem hinném, hogy igazad van, de egy próbát megér. – ezzel az eladóhoz fordultam.  – Ne haragudjon, tudom, hogy furcsa kérdés, de nem árulnak véletlenül sárgarépás kézkrémet? – a várakozásaimmal ellentétben a nő egyáltalán nem nézett hülyének.

-          Louisnak lesz, ugye? A lányom megőrül értetek, és akárhányszor répa van ebédkor, idiótán kezd mosolyogni.

-          Ööö.. igen, neki lenne. De komolyan létezik sárgarépás krém?

-          Igen, itt is van.  8 font lesz. Még valamit?

-          Nem, köszönöm. És üdvözlöm a lányát.

-          Átadom. Esetleg nem adnál neki egy autogramot. Szerintem meggyilkolna, ha anélkül mennék haza.

-          Persze, természetesen. – gyorsan lefirkantottam a nevem egy papírra, aztán kirángattam Louist a boltból, akit közben teljesen elvarázsolt a gyereksamponok világa.

-          Gyere, Lou, el fogunk késni. – kegyes hazugság volt, de annyira nem is állt messze a valóságtól. Ha ötpercenként megállunk valami miatt, soha nem érünk haza.

-          Megyek már. De ugye van krém?

-          Persze, itt van.  – odadobtam a kezébe a dobozt, és neki is állt kipróbálni az utca közepén.

-          Te nem kérsz? – kérdezte ártatlanul.

-          Ne haragudj, Louis, de ez eszméletlenül büdös. Hogy bírod elviselni?

-          Ne merd bántani a répás kézkrémem. a világ legzseniálisabb találmánya.

-          Vedd úgy, hogy nem szóltam semmit.

-          Én is így gondoltam.  – úgy látszott, teljesen meg volt elégedve, és a hazaút hátralévő részét azzal töltötte, hogy a világ legfárasztóbb vicceivel szórakoztatott. Hiába, ha Lou répához jut, onnantól kezdve reménytelen, hogy két percig vicc vagy beszólás nélkül hagyjon. Néha komolyan azt gondoltam, hogy Louis a répából szívja az életenergiát. Negyed órába telt, mire visszakecmeregtünk a házhoz. Feltrappoltunk a lépcsőkön, és benyitottunk az ajtón. Azt hiszem, az elkövetkező fél perc valamelyik másodpercében tudatosodott bennem igazán, hogy Louisnak igaza volt. Éreztem, ahogy a gyomrom ismételten görcsbe rándul, és valamiért eszméletlen féltékenység és keserűség fogott el, ahogy megláttam Amandát Harry ölében.  Épp halálra csikizték egymást, és akármennyire tudta az agyam, hogy csak ártatlan viccelődésről van szó, a szívem nem hagyott nyugodni, és mielőtt bármi meggondolatlant cselekedtem volna, besiettem a szobámba, és magamra zártam az ajtót.