Már negyed órája ültünk rettenetesen kínos csendben a kanapén. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. A fejemben természetesen legalább ötféle verzió keringett azzal kapcsolatban, hogy mi legyen a következő lépésem, de egyelőre ahhoz is gyáva voltam, hogy egyáltalán ránézzek. A történet leginkább azért volt vicces, mert ha teljesen reálisan néztem volna a dolgokat, rájöhettem volna, hogy egy kicsit túlreagálom a tegnap történteket. Tulajdonképpen ez egy teljesen átlagos és természetes dolog lenne, minden fiatalnál, nem? Szerintem nagyítóval kellene olyanok után kutatnom, akik nem keveredtek hasonló szituációba legalább egyszer. Akkor meg miért viselkedek úgy, ahogy? Miért nem merek megszólalni, valamit kinyögni, vagy egyszerűen csak rá nézni? Miért érzem ennyire tehetetlennek magam? Oké, Amanda, ez kezd nagyon ciki és szánalmas lenni. Legalább emeld fel a fejed, és nézz jobbra. Nem fog semmi történni, nem fog megenni. Jobb lenne már túlesni az egészen, főleg, hogy neki szerintem még kényelmetlenebb a szitu, mint nekem. Sokkal jobb lenne már ott tartani, hogy megbeszéljük, hogy a tegnap este semmit nem változtatott a kapcsolatunkon, hogy az egész csak egy hülye félreértés, és természetesen annak a tömérdek mennyiségű italnak a hibája. Igazából mindketten tudtuk, hogy ide fogunk kilyukadni, de egyszerűen képtelenek voltunk belevágni a beszélgetésbe. már épp ott tartottam, hogy ha nem változik a helyzet, szuicídumot követek el (van ez a hülye mániám az idegen szavak iránt. Egyébként öngyilkosság), amikor meghallottam a hangját.
- - Amanda, sajnálom.
remélem hogy Louisasl beszél nagyon jó
VálaszTörlés